A hideg-száraz klíma vitte el a neandervölgyieket?
#klímaváltozás #neandervölgyi #régészet

Az ötlet nem új, miszerint a markánsan hideggé vált európai klímának köszönhetően váltotta fel az alkalmazkodóbb H. sapiens a kontinensen addig uralkodó neandervölgyieket, egy új, nemzetközi kutatás most bizonyítékot talált az elméletre.
A Déli- és a Keleti-Kárpátok két barlangjának cseppkövei izotóp-összetétele és növekedési változásai nyújtottak lehetőséget a korabeli klíma részletesebb elemzésére, s évtizedes felbontású, hőmérsékletre és csapadékhozamra vonatkozó adatokat tudtak kinyerni belőlük a kutatók. Ezen adatokat azután grönlandi és más európai klíma-adatsorokkal hasonlították össze, illetve illesztették be azok gyenge felbontású hézagaiba. A barlangi adatokban olyan részletekre is fény derült, mint a talajbaktériumok aktivitása, ez pedig a talaj szervesanyag-tartalma révén a növénytakaróval is összefügg, így azt is meg tudták határozni, hogy pontosan mikor milyen növényzet uralta a közép-és kelet-európai területet.
Két különösen hideg és egyúttal szárazzá váló időszak részleteire derült így fény (a grönlandi jégminták sorában elfoglalt helyük alapján GS12 és GS10 nevet kapták), a korábbi mintegy 44 ezer éve kezdődött és egy évezreden át tartott, a későbbi pedig 40800 éve indult és 600 éven keresztül hatott.
Az időszakok során a ligetes, tundraszerű erdőségeket felváltották a sztyeppére jellemző nyílt puszták, s a drasztikusan megváltozott környezet szűkíthette le a neandervölgyiek életlehetőségeit. A klímaváltozás a vadászható állatok sorát is drasztikusan megváltoztatta, s a neandervölgyiek által elsődleges élelemforrásként használt nagyvadak eltűnése lehetett a probléma hátterében. A modern ember kevésbé volt „válogatós”, a vadászatot a halászat is kiegészítette, illetve jelentősebb volt az étrendjében a növények aránya is, így a megváltozó körülményeket könnyebben átvészelték elődeink. Nyugat-Európában ugyan kevésbé volt drasztikus a változás, de a korábban ott élő tulokformákat (bölények, bivalyok, marhák) ott is rénszarvasok váltották fel, s a neandervölgyiek kimondottan előnyben részesítették a nagyobb testű (és nyilván több húst adó) tulokformákat. A gyors, pár évtized alatt lezajló klímaváltozás során a fő zsákmányállatok élőhelye megfogyatkozott, s a neandervölgyiek nem tudták ugyanilyen gyorsasággal lekövetni a változásokat. A kutatók véleménye szerint tehát nem egyszerűen kiszorítottuk a neandervölgyieket, hanem azok kevésbé sokszínű étrendje miatt kevésbé voltak alkalmazkodóképesek, s ezzel a klíma sérülékenyebbé tette a népességüket.

A két hideg-száraz korszak ideje megegyezik a régészeti leletekben talált, a neandervölgyiek eltűnését jelző nyomokkal: ugyanekkor csökkent le a létszámuk mind a franciaországi, mind a Duna-völgyében egykor fennállt fő lakhelyeiken, s ugyanebben az időben kezdtek a modern emberek terjeszkedni. A H. sapiens első nyomai Európában kb. 45 ezer évvel ezelőttiek, míg a legutolsó neandervölgyiek 40 ezer évesek. Feltételezik, hogy a korábbi, 44 ezer éve lezajlott ezer éves száraz-hideg korszak során gyérült jelentősen a neandervölgyiek száma, majd a későbbi száraz-hideg periódus véglegesen megpecsételte a sorsukat. A régészeti leleteken túl a genetikai adatok is jelzik a populációk méretének változásait, s ez utóbbiak szintén egyeznek a hideg-száraz klíma időszakaival. Az ismétlődő hideg korszakok során a neandervölgyi népesség száma csökkent, majd a köztes melegebb időszakokban növekedett, ám ez a fluktuáció lefelé ívelő tendenciát jelzett. A hidegek során leesett népességük nem tudta visszanyerni korábbi elterjedési területeit, s közben apránként a H. sapiens is beszivárgott, s apránként, a populációjában szintén észlelhető fluktuációkkal (és ezekkel együtt járó különböző kultúrák váltakozásával) átvette az üresen maradt élőhelyek feletti uralmat.

A két emberfaj közti találkozások száma kisebb lehetett, mint korábban vélték (az utolsó neandervölgyiekre vonatkozó adatokból korábban azok 30 ezer éves voltát feltételezték, azonban ezeket az adatokat azóta 40 ezerre módosították), így annak az esélye, hogy mi irtottuk volna ki közvetlen konfliktusok révén őket, meglehetősen visszaesett. A GS12 idején a közép- és kelet-európai neandervölgyi népesség nagyjából elfogyott, majd a GS10 ideje alatt a nyugat-európai népességük is hasonló sorsra jutott. Az a néhány ezer év, amelyet egymás mellett töltöttünk el a gyéren lakott, hideg kontinensen, csak arra lehetett elegendő, hogy a kevéske neandervölgyi beolvadjon a modern ember populációiba.

A kutatás eredménye a PNAS augusztus 27-i számában teljes egészében olvasható:
http://www.pnas.org/content/early/2018/08/21/1808647115