Néha azt éreztem, a 70-es években járunk, azaz a jelenben. Szenzációs!

FeHér ElepHánt Kulturális Ajánló Portál www.toptipp.hu

A CSILLAGOS ÉG  Mohácsi testvérek Radnóti Színház

Bánk bán próba, Szávai Viktória rendezõ alternatívan korszerû koncepcióval vezényli az ímmel-ámmal molyoló társulatot. Humor-zuhatag, színész-álom, jutalomjáték: önmagukat parodizálják a rutinos aktorok. Az össze szereplõ állandóan jelen van, így a titkos összeesküvés nem könnyû, csodálkozik is Petur, hogy Biberach ott áll mellette, amikor cselt szõ.
Felvonulnak a jellegzetes színész-típusok, Móga Piroska kaposvári e.h. a tökéletes alkalmazkodás, míg a frissen végzett budapesti Andruskó Marcella a politikai hátterû kívülállás tökéletes karakterképét rajzolja meg. Adorjáni Bálint nemcsak a szerepe révén hamisítatlan magyar nagyúr, Pál András annyira erélyes a színházában, annyira meghunyászkodó a hatalommal szemben, amennyire ez egy színigazgató esetében megszokott.
Rétfalvi Tamás révetegen botladozó Daniss Gyõzõje nem éppen az ügyelõk gyöngye, míg Martin Márta súgója mindent tud, még a fránya angolt is vágja. A nagyérdemû polgári közönség megtapsolja Gazsó György portás bácsijának Petõfi szavallatát, félreértve annak pompásan kivitelezett, a szenvelgõs érzelgõsséget célzó voltát.
A fergeteges elsõ rész után belelátunk a pénzosztó önkormányzat akulturális tevékenységébe, Szervét Tibor polgármestere, oldalán az ikonikus csinovnyica Kováts Adél-lal, kedélyes diskurzusban közli az igazgatói pályázat elõre véglegesített eredményét. Az ellenzéki Petur bán, Schneider Zoltán immár nép nemzeti babérokra áhítozó térfoglalóként jelenik
meg, aki joviálisan zsûrizi a magyarságtudatból vizsgázó társulatot.
A Mohácsi testvérek most is lényeglátóan reagálnak egy borzalmas társadalmi jelenségre, az ismert, vagy sejtett szituációk adekvát színpadi jelenetben tükrözõdnek, a dialógusok találóan jellemzõek, vitriolosan szellemesek, jut itt mindenkinek játékalkalom, megkapja a magáét közélet és a kulturális belterjesség egyaránt.
Már-már jóízû mulatságnak könyveljük el a produkciót, amikor váratlan fordulatok izzítják a hangulatot. A poénkodás mélyén végig ott bujkáló fojtott keserûség, a valósággal való kegyetlen szembenézés elkerülhetetlenné válik. Az eddig kívánatosan a háttérben kacérkodó PR-os, Hennyei Aranka a fókuszba kerül, a könnyûvérûség megtévesztõ álarca mögül egy tisztán látó, megértõ, de lézerpontosan elemzõ vélemény szólal meg. Petrik Andrea
visszafogott hangon, ám annál élesebben fogalmazza meg az átlagos hazai színészet kritikáját. Egyértelmûen a dicsõséges múltba feledkezõ, önfényükbe tompult társulatokról van szó, de a megállapítások, sajnos, nagyon is általános érvényûek. Nem ártana a nagyívû monológot, esetleg a nemzeti együttmûködés kõasztala fölé, minden közkõszínházban kifüggeszteni...
Az utolsó kép hosszú, mozdulatlan és néma. Mohácsi János rendezõi nagyságát bizonyítja, hogy ennek ellenére félelmetes erõ sugárzik a lassúdad elsötétülõ színpadról. Magunkba fordulunk, belemeredünk saját kudarcaink, megalkuvásaink, vélt sikereink hamisan csillogó
kaleidoszkópjába, a sok-sok hahota után, megcsendesedve idézzük a fantasztikus elõadás emblematikus pillanatait.