Szaladják „Taikyo” István legújabb sorozatának létrehozásakor a tájkép műfaj kortárs lehetőségeit vizsgálja, alkotói kísérleteiben a digitális és az analóg fotográfia, valamint a panorámakép műfaji, technikai és léptékbeli határait feszegeti. Ellentétben azokkal a természeti képződményekkel, amelyekből összetevődik, a táj csak akkor létezik, ha megfigyeljük, vagy a megfigyeléseket képként rögzítjük.* Szaladják István új munkáival ehhez a kérdéskörhöz kíván hozzászólni. Meditatív fotóin, panorámaképein megjelenik a magyar táj emberi figura nélküli látványa, amely felidézi a magányos elvonulás érzését. Bár fotói ránézésre a nyugati táblaképfestészet történetéhez kapcsolódó tájábrázolásoknak tűnnek, Szaladják sajátos „magány filozófiája” alapvetően inkább távol-keleti referenciákra épül: a zen és a kínai és japán tusfestészeti hagyomány jelenti számára a legfőbb hivatkozási pontokat és inspirációt. Panorámaképei egyszerre fényképek és festmények, a közel kétméteres fotók akvarellpapíron jelennek meg, amelyre sajátos kísérleti technikával készülnek. Az operatőrként is aktív Szaladják horizontálisan elnyúló panorámaképeivel egyszersmind megidézi a CinemaScope film képarányát, sőt el is túlozza azt, ami által összekapcsolja a referenciahálót a mindenkori filmes hagyománnyal is. A megjelenített tájak vizuális elemzése során a néző egyszerű, természetes témákat talál: fákkal övezett völgyeket és hegyeket, erős kontrasztot az előtér és a háttér között, és nagy üres, tereket. Szaladják igyekszik visszatérni az eredethez, a vállalt egyszerűséghez, szándéka szerint az alkotások csak a figyelmes és türelmes szemlélő számára tárják fel belső finomságukat: a természeti táj elemeit és általuk a létezés természetét, az abszolútumot.

Szaladják „Taikyo” István operatőr, filmrendező, fotográfus:
„A legfontosabb, hogy az én szándékom szerint ezeknek a képeknek nincs intellektuális jelentésük. Önmagukat jelentik, mint ahogyan a táj is önmagát jelenti. Nem szükséges, sőt nem is szabad őket kontextusba helyezni. Maga a jelentéstulajdonítás már az ego, az én kifejeződése, egy elválasztottság a valóságtól. A mai ember számára, minden az én szűrőjén keresztül jelenik meg, ezért a jelentések személyenként is különböznek, de különböznek a különböző korok megközelítései is. Azonban ezen személyes univerzumok mögött húzódik egy láthatatlan világ, a transzcendens csendes világa, amit elfed a látható történet, az értelmezések, az ego világa. Ezek a képek a nyelv, és a gondolkodás előtti állapotba nyúlnak vissza, a láthatatlan történet részei. Elsősorban érzelmi, hangulati tartalmuk van, gyökerüket az átható figyelem segítségével a láthatatlan világba mélyesztik. Ennek a láthatatlan világnak a jellegzetessége az az elemi szépség, amely mind a születést, a létezést, és az elmúlást jellemzi. A létezés tökéletlen tökéletesége. Jártunkban-keltünkben, utazásaink során ez a láthatatlan világ úgy bukkan fel, és akkor válik láthatóvá, ha a tudat csendje beköszön, majd hirtelen ráismerünk. Mintha egy ablakon keresztül néznénk a mozdulatlan örökkévalóságba, a megállt időbe. Máskor pedig úgy bukkan fel, mint amikor az öntudatlan mély alvásból felébredünk, és lassan bontakozik ki a tudat fehér csendjéből az érzékelt világ, ahogy az ikon aranyából a szentek arca, vagy a fehér fotópapíron a kép. A felébredt tudat vegyszerének hatására bepillantunk az örökkévalóság csendjébe. Ez a misztérium.”

* l. Radnóti Sándor: A táj keletkezéstörténetei. „Ők, akik nézték Hannibál hadát”, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2022