A kortárs magyar szobrászművészet egyik legkiemelkedőbb, nemzetközileg is elismert képviselője, Farkas Ádám (1944) kiállítása az eddigi hat évtizedes életmű jellegzetes fordulópontjait, formai átalakulásait emeli a középpontjába. A régi alkotások mellett szereplő legújabb, köztük a 2024-ben készült plasztikák nemcsak az alkotóművészt foglalkoztató legfrissebb szobrászati kérdéseket reprezentálják, hanem a gesztus teremtő értékét kihangsúlyozva elősegítik a korábbi évtizedek munkásságának újraértelmezését. A természet és a művészet szoros egymásra hatása, a közös törvényszerűségek megragadása kiemelten fontos Farkas Ádám gondolkodásában, és ez organikus absztrakt szobrászatának nemesen egyszerű, ugyanakkor összetett formavilágában és jelképiségében szintén érvényre jut.

A kiállítás célja, hogy a rendkívül logikusan építkező munkásság belső mozgatóerőit, eszmei hátterét is bemutassa. Az 1960-as évek végétől induló, majd egymást követő alkotói periódusok emblematikus szobrai és grafikai lapjai mellett a jelentősebb köztéri műveket, tájplasztikákat reprezentáló fotók is helyet kapnak. A Farkas Ádám művészetét végigkísérő jellegzetes formai átalakulások ugyanis minden műfajban jól követhetők, legyen az kisplasztika, köztéri alkotás, politikai emlékmű, épületeken elhelyezett alumíniumrelief, városrendezési terv, land art jellegű munka, síremlékplasztika, érem, rajz, vagy szerigráfia. A korai figurális szobrok, majd a női test formarendjéből kiinduló organikus absztrakt nyelvezet, a hullámvonal alapú művek, a geometrikus és organikus plasztikai rendszerek, valamint a különféle formák kapcsolatait analizáló alkotások megszületését nemcsak plasztikai megfontolások eredményezték, hanem egy különleges életszemlélet.

A természethez közeli látásmód és törvényszerűségeinek megfigyelése következtében a különféle szobrászati anyagok sem pusztán nyersanyagot jelentenek a szobrász számára. A természettel való szerves kapcsolatuk az alkotómunka során szintén hangsúlyt kap, melynek jelentőségét e kiállítás kapcsán Farkas Ádám a következő szavakkal foglalta össze: „Az anyagok sorrendjét a három anyag eredetéhez kapcsolom: a kő a létező anyagok ősi sűrítménye, a fa a földi élet fenntartója, a fém az ember eszközfabrikáló, éltető és pusztító ügyességének gyümölcse. És ha már boncolunk: a gesztus a teremtés dinamikus pillanata, az árnyalat a fény és árnyék végtelenségéből merített rend-variáns.”

Ez utóbbi gondolat a kiállítás harmadik termében válik leginkább szemléletessé, ahol a műtermi hangulat megidézése a figyelem középpontjába emeli az anyagot és az azzal párbeszédet folytató művészt: azt a cselekvő akaratot, a gesztust, ami létrehozza és megteremti a szobrot. (Bodonyi Emőke a kiállítás kurátora)