A zenész neve mára egybeforrt a Live Aid és más, az afrikai éhezés megfékezésére létrejött segélyprojektek megszervezésével, azonban a ’70-es évek végén még „csupán” a The Boomtown Rats nevű new wave zenekar frontembere volt, ami 1978-ban az első ír banda lett, akik egy kislemezükkel (Rat Trap) az első helyig jutottak az angol slágerlistán.

Legnagyobb sikerüket azonban egy évvel később, az I Don’t Like Mondays című számukkkal érték el, amiről elsőre talán senki nem gondolná, hogy valójában egy hidegvérű többszörös gyilkosság nyújtotta hozzá a fő inspirációt.

1979. január 29-én a 16 éves san diegói Brenda Spencer a házuk ablakából tüzet nyitott a szemközti utcában levő Grover Cleveland Általános Iskola udvarán játszó gyerekekre, megsebesítve hét diákot és egy rendőrtisztet, valamint kioltva két felnőtt dolgozó életét.

A korábban apróbb lopásokat elkövető, erőszakos hajlamú tinilány egy héttel az incidens előtt azt mondta osztálytársainak, hogy „csinálni akar valami nagy dolgot, amivel bekerülhet a TV-be.”  Aztán január 29-e reggelén fogta magát, és 15 percen keresztül 30 tárat lőtt ki a védtelen tanulókra egy 22-es kaliberű félautomata puskából, amit édesapjától kapott karácsonyra, bő egy hónappal azelőtt.

A rémálomnak egy élelmes rendőrtiszt, Ted Kasinak gyors észjárása vetett véget. Kasinak a helyszínre rendelt egy szemeteskocsit, amivel leparkolt Spencer háza elé, barikádot emelve a lány otthona és az iskola közé, megakadályozva ezzel, hogy Brenda továbbra is céltáblának használhassa a gyermekeket.

Mivel ezek után Spencer képtelen volt eltalálni bárkit is, elbarikádozta magát házukban, ahová természetesen addigra már egy SWAT osztag is megérkezett. Közel hét órán keresztül egyezkedtek vele, mire Spencer végre megadta magát, miután a kommandósok megígérték, hogy kap tőlük egy Burger King-menüt.

Az egyezkedés ideje alatt egy helyi újságíró kinézte Spencerék telefonszámát a telefonkönyvből és feltárcsázta azt, majd legnagyobb meglepetésére Brenda fogadta a hívást. Amikor a riporter megkérdezte, hogy mi vitte rá, hogy elkövesse borzalmas tettét, a lány a következőt válaszolta:

„Csak a móka kedvéért tettem. Nem szeretem a hétfőket. Ez feldobja a napom. Most mennem kell, azt hiszem, lelőttem egy disznót és le akarok még többet. Túlságosan élvezem.”

Spencer áldozatai között volt az iskola igazgatója, Burton Wragg, valamint gondnoka, Michael Suchar, akik akkor kaptak halálos lövést, amikor igyekeztek biztonságba helyezni az udvaron tartózkodó gyerekeket, akik közül nyolc, valamint egy helyszínre érkező rendőrtiszt szintén megsebesült a vérontásban.

Bob Geldof még aznap hallott az esetről, a georgiai egyetem rádiójában, ahová egy fax érkezett a megdöbbentő incidensről. Ő és zenésztársa, Johnnie Fingers a hírek hallattán meg is írták az I Don’t Like Mondays című dalt, aminek inspirációjáról Geldof a következőket mondta el:

“Ez egy tökéletesen értelmetlen tett volt, a legértelmetlenebb indokkal, ami csak felhozható. Úgyhogy talán mondhatjuk, hogy én pedig megírtam róla a tökéletesen értelmetlen dalt. A célom viszont semmiképp sem az volt, hogy megpróbáljak előnyt kovácsolni ebből a szörnyű tragédiából.”

Fél évvel az események után, azt követően, hogy a dal kislemezen is megjelent, néhány hét alatt az angol toplista élére került, ahol négy hétig meg is őrizte pozícióját.

A tengerentúlon - érthető módon - a kislemeznek hűvösebb fogadtatása volt, mint a szigetországban, és csupán a 73. helyig jutott a Billboard 100-as slágerlistáján. San Diegóban a rádiók kegyeleti okokból nem voltak hajlandóak a műsorukra tűzni a számot, Brenda Spencer szülei pedig szerették volna elérni, ha a dalt egyenesen betiltják az Egyesült Államokban.

Geldof eredetileg reggae lüktetést szánt a számnak, azonban miután hónapokig finomítgatta a dalt, végül az elnyerte ma is ismert, végleges formáját. Az Egyesült Királyságban a szerzemény szakmai körökben is páratlan sikert aratott, hiszen

a Legjobb pop dal és a Kiemelkedő angol nyelvű szöveg kategóriákban is elnyerte a legrangosabb dalszerzői elismerésnek számító Ivor Novello-díjat,

 
valamint az 1980 februárjában megrendezett British Pop and Rock Awards-gálán az 1979-es Év kislemezének választották.

Geldof ennek ellenére ma már bánja, hogy megírta a dalt. Spencer ugyanis később levelet írt neki, amiben:

„Közölte velem, hogy örül, hogy a dal megszületett, hiszen ezzel híressé tettem. Ezzel a tudattal pedig nem túl jó dolog együtt élni.”

Habár tette elkövetésekor csupán 16 éves volt, annak súlyossága és különös kegyetlensége miatt Brenda Spencert felnőttként kezelték és állították bíróság elé, ami végül életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte, ami ellen legkorábban 25 évvel később fellebbezhetett. Erre azóta négyszer tett kísérletet, kérelmeit azonban minden esetben elutasították, így a mai napig rács mögött tartózkodik.