A kedves, nagydarab és bumfordi Ferrell maga gründolta össze kedves nejével kertvárosi házuk alagsorában a zugkaszinót. Be is robban a biznisz rendesen, ami felkelti egyesek figyelmét.
Will Ferrell titka az, hogy bamba. Ő mindig bamba, még akkor is, ha éppen kivételesen egy komoly(abb) filmben játszik – lásd a Felforgatókönyv (2006). Pedig nyilván nem bamba, ha idáig eljutott, hiszen nem csak a legsikeresebb vígjátéki színészek közé tartozik, de forgatókönyvíró és producer is. Utóbbi minőségében is szerepel legjobb haverjával és szinte állandó „munkatársával”, Adam McKay-jel A szerencse háza (2017) készítői között, ahol kedves nejével és legjobb barátjukkal zugkaszinót működtetnek.
Adott a kissé gyerekes, számos hendikeppel rendelkező apu (Ferrell) és anyu (a szintén zseniális Amy Poehler), akik nagyon büszkék arra, hogy jeles tanuló kislányuk bejutott az egyik legjobb egyetemre. Csakhogy a soron következő lakossági fórumon kiderül, hogy a genyó polgármester inkább lenyúlta az évek óta működő ösztöndíjalapot, a családnak pedig nincs elég pénze a tandíjra. Ekkor jön a mentőötlet a szerencsejáték függő legjobb baráttól (Jason Mantzoukas): nyissanak zugkaszinót a házában, és felezzék meg a hasznot, hiszen mi baj történhet, ha mindenki tartja a száját és betartja a szabályokat? És hamarosan a fél kisváros itt játssza el a pénzét, és a siker hatására hőseink is kezdenek megváltozni, nem feltétlenül előnyükre, amire a lányuk is felfigyel, hamarosan pedig több kellemetlen érdeklődő is akad.
És bár mindez nagyrészt egy óriási ökörködés, aminek nagy részét ott helyben improvizálták, maga a film rendkívül profi módon lett összerakva. A kép, a vágás, a zene mind viszi előre a sztorit, a kertvárosi közeg pedig remek lehetőséget biztosít rengeteg apró, gonosz poén elsütésére. Mindez ideális terep a női főszereplő, Amy Poehler számára, hiszen az őt (viszonylag) nagy névvé tevő Városfejlesztési osztály című sorozatban is ilyenben mozgott. A szereplők nagy része is megfordult a szériában, vagy ha abban nem, akkor a The Office amerikai verziójában, esetleg mindkettőben, mint az eddig csak vacak vígjátékokban, idegesítő figurákat alakító torzonborz Jason Mantzoukas, aki itt viszont remek a szerencsejáték-szervezőnek zseniális, minden másban lúzer legjobb cimboraként.
Gyanítom, hogy a filmet nem is a kezdőnek számító rendező, Andrew J. Cohen rakta össze, hanem a színészek egyszerűen megcsinálták neki, mert itt minden mintha magától állna össze. Persze vannak üresjáratok és túltolt viccek – bár bőven vannak olyan viccek, amik pont attól működnek, hogy teljesen kreténre veszik a figurát -, de tényleg öröm nézni, ahogy ezek az emberek veszik, építik és segítik egymás poénjait.
