Nagyrészt ezzel a filmmel tört be a mexikói mozi az amerikai piacra, amihez persze kellett a spanyol Antonio Banderas és Quentin Tarantino baráti segítsége.
Robert Rodriguez, aki akkor még Robertónak hívta magát és Mexikóban élt, 1992-ben előállt egy saját készítésű, rendkívül izgalmas filmmel El Mariachi, a zenész (1992) címmel. A „saját készítésűt” pedig vegyük szó szerint, mert ő írta, rendezte, vágta, filmezte és a zenét is ő szerezte, és az egész kijött volna $600-ra, ha nem kell kamerát és mindenféle felszerelést bérelni – így a teljes összeg 7000 dollár volt. Fel is figyelték rá Hollywoodban is, és nem más, mint a félig-meddig még mindig kezdőnek számító Quentin Tarantino vette a szárnyai alá – aki egyébként egy kis szerepben fel is tűnik itt, szívességből.
Vagyis hősünk kapott egy valag pénzt – ami Amerikában azért olyan hű de soknak nem számított, de Mexikóban igen -, és kapott néhány arrafelé már befutott spanyolajkú színészt, akikkel újra eljátszhatta az eredeti sztorit, csak látványosabban és angolul. Azt már nem engedték, hogy a cím Pistolero legyen, mert az nem hangzott jól, így lett Desperado, és járt mellé Steve Buscemi, aki zseniális módon vezeti fel El Mariachi történetét egy lepusztult kocsmában. És bár a zenész egy gitártokkal jár, és bár csodásan játszik a hangszeren, most nem gitározni akar. Jövetelének oka megbosszulni kedvese halálát, akit a város kiskirály ölt meg féltékenységből. Csakhogy úgy tűnik, a zenész vesztésre áll a túlerővel szemben, amikor a segítségére siet egy gyönyörű, erős akaratú nő.
Antonio Banderas spanyol import volt, és ekkor még egész Hollywood a lábai előtt hevert – majd elvette Melanie Griffith-t és ezzel hazavágta a karrierjét -, míg Salma Hayek igazi mexikói, kettejük sistergő jelenetei ugyanúgy eladták a filmet, mint Rodriguez gyors, hatásos stílusát. Amiben persze benne van a távol-keleti, elsősorban hongkongi akciófilmek iszonyatosan pörgős tempója, sajátos rosszfiús hőskultusza és szokásos fegyverorgiája, amit egyébként maga Tarantino is bőven koppintott, és ez a recept akkor és ott nagyon jól szólt. Tegyük még hozzá az akkor alig ismert Danny Trejo brutális belépőjét és egy kis mexikói zenét, és a filmet az egész világon zabálták – nem úgy, mint a 2003-es kvázi folytatás, az elnagyolt, szétbarmolt, teljesen értelmetlen, viszont háromszor ennyi erőszakot tartalmazó Volt egyszer egy Mexikó szintén Rodriguezzel és Banderasszal.
