Mutatós és szerethető, de izgalmasnak nehezen nevezhető filmben pipálják ki mindazon hatásokat, amik az ifjú Tolkient érték, mielőtt íróvá vált.
A nagy írókról szóló életrajzi filmek nagy csapdája az, hogy az adott szerző élete rendszerint közel sem annyira izgalmas, mint műveinek világa. Vajon John Ronald Reuel Tolkien élt olyan kalandos életet, mint regényeinek hősei, látott-e annyit a világból, mint Zsákos Frodó, Aragorn, a vándor vagy a tünde Legolas? Nyilván nem, és ilyenkor egy életrajzi film elsődleges feladata a konkrét élet és az irodalmi életmű összekapcsolása, az ok-okozati viszonyokra való rávilágítás, a motiváció és a motívumok előtérbe helyezése, meg ilyesmi. Pontosan ezt vállalta első angol nyelvű munkájában a finn rendező, Dome Karukoski (Tom of Finland, Oroszlánszív) – kipipálni az életmű megfelelő pontjait.
A nagy angol írókról szóló életrajzi filmek nagy csapdája az, hogy mindegyik angol író hasonlóan nőtt fel, ezért rengeteg a párhuzam, uniformizált a táj, a család, az iskola, minden, még a háborús élmények is. Az I. világháború egy egész generációt nyomorított meg fizikailag és lelkileg (már azok közül, akik hazatértek egyáltalán), de Angliában egyedülálló módon a világégésnek hatalmas hatása volt az irodalomra és a művészetre úgy általában. Az ifjú Tolkien – aki természetesen a Tolkien (2019) címszereplője – is a háború egyik legvéresebb ütközete, a somme-i csata szüneteiben vetette papírra későbbi életművének első elemeit, és filmünk is innen indul. Tolkien fiatal hadnagyként egy régi, talán bajban lévő barátja megkeresésére indul a lövészárokban, oldalán hű tisztiszolgájával (és ez kissé szerencsétlenül rímel a jóval látványosabb 1917 alapsztorijára is), és már innen tudjuk, hogy ez a (feltehetőleg kitalált) figura tisztára olyan, mint Samu Frodó úrfi oldalán A Gyűrűk Urában, és tudjuk azt is, hogy Karukoski megkezdte a Tolkien lista alapvető elemeinek kipipálását.
Ha egy rendező egy lista egyes elemeit pipálja ki, ott azért olyan sok izgalomra ne számítsunk, legfeljebb érdekességekre. Megismerjük a fiatal, először félárva, majd árva Tolkient, ahogy belekóstol az oxfordi kisdiák, később egyetemista évekbe, rokonlelkekre talál, akikkel megalakítja a T.C.B.S. nevű társaságot – Angliában ez egy fogalom, nekünk inkább egy gittegyletnek tűnik. Közben szerelmes lesz, de ösztöndíjat is kell szereznie, előkerül az ősi és kitalált nyelvekhez való vonzódása, megelőlegezik nekünk A Gyűrűk Ura és más könyvek „birodalomépítését”, majd jön a háború, annak itt csak érzékeltetett borzalmával, egyetlen, kaotikus és lázálomszerű csatajelenettel. Ami sok mindent megváltoztat – pláne úgy, hogy az írónak óriási szerencséjére csak pár hónap frontszolgálat jutott, egészségügyi okokból leszerelték (a zászlóalj ugyanis, amelyben szolgált, a későbbi harcokban szinte az utolsó emberig megsemmisült).
A Tolkien tisztességes, szép film, ami nem akar túl sokat. Nem is akarhatott, mert egyrészt nem élvezte a Tolkien család támogatását (ők elvi alapon nem állnak egy filmterv mellé sem), másrészt nyilván véges volt a költségvetés, harmadrészt egy alapvetően szerény, visszafogott ember életét kellett vászonra vinni. És ezt az embert remekül formálja meg Nicholas Hoult, generációjának egyik legjobbja – bár a harsányabb szerepek jobban állnak neki, lásd Mad Max – A harag útja. Mellette a többiek kissé halványak, de nyilván az volt a cél, hogy csak a Nagy Íróval foglalkozzunk. Legfeljebb a valószínűtlenül vastag szemöldökű Lily Collins kap kicsit több játékidőt az író szerelmeként és a színészlegenda Derek Jacobi Tolkien professzoraként, aki segít a nyelvtehetség útját egyengetni.
Értékelés: 6/10
