Emlékszel az Airplane! jelenetére, mikor a pilóta kérdezgeti a kisfiút: “Láttál már pilótafülkét?; Láttál-e már falon pókot?; Láttál-e már fűben nyuszit?”. Ehhez hozzátehetnénk, hogy: Láttál-e már magyar antológiasorozatot? Szóljatok, ha tévedek, de szerintem ebbe a médiumba még nem kóstolt bele a hazai sorozatgyártás.

A magyar sorozatok legtöbbször a szerializált megoldást preferálják: hosszabb, akár évadokon átívelő történeteket mesélnek el, visszatérő szereplőkkel, helyszínekkel és konfliktusokkal. Ám a különálló sztorikat egységbe fogó széria nem igazán jellemző. Egészen mostanáig, hiszen a hétfő esténként, a Dunán látható Cella epizódjait egyetlen vezérmotívum tartja össze:

mindegyik történet egy börtönben játszódik, de a szereplők, a körülmények, és az időpontok változnak.

Alapvetően ez egy remek kiindulópont, hiszen te jó ég, mit ki nem lehet hozni egy zárt térből, és bár olykor meg-megcsillan a remény, hogy egy remek sorozatot fogunk látni, de igazából a “börtön ablakába soha nem süt be a Nap”.

Tényleg sokat ígér a Cella, és már csak azért is mertem bátrabban nekiülni, mert a korábbi, kissé infantilis “Cellamesék” címet (2023-ban nem adunk olyan címet, amiben benne van az, hogy “mese”, mert zsenánt) lecserélték erre a sokkal egyszerűbb és célratörőbb verzióra. És ha már szóba került a cím, itt kell megjegyeznem, hogy a főcím viszont teljesen elhibázott, és kizökkent, amikor pár jelenet után egyszer csak felharsan: Zséda népdalszerű, mégis modernnek szánt dalolászása közben az adott rész képeit láthatjuk, kaleidoszkóp-effekttel megküldve, majd zárulnak a rácsok, amikre vonalasan ráfestődik a cím – na, ez utóbbi bőven elég lett volna. De ezt csak úgy mellékesen mondom, ne szegje kedvünk, mert a Cella amúgy tényleg nagyon igyekszik, és meg is vannak az érdemei. Igaz, három epizód alapján azt kell mondjam, hogy egy olyan ötlet ez, ami jóval több tudna lenni, ha nem zárnák be a közhelyek és a biztonsági játék tömlöcébe.

Mindjárt az első epizód remek példa erre, hiszen 1959-ben játszódik, szóval ötvenhat után, egy komcsi kóterben, ahol egy mérnök és egyben tanár fickó raboskodik, aki kiállt a diákjai mellett, minden bizonnyal ‘56-ban.

Nem az időpont a biztonsági játék, hanem az a tény, hogy rögtön ezzel az epizóddal indítanak, hiszen nekünk Mohács kell: nyilván mindenki rászippan egy olyan szériára, amiben levert forradalom és büdös komcsik vannak.

Legalábbis ilyetén fajta stratégiát látok emögött. Ráadásul nem is igazán erős epizód ez, nem olyan, amire amúgy azt mondanánk, hogy micsoda rajt volt! Pedig az egész épp egy rajt körül forog: nevezett mérnök úr, aki dúl-fúl a börtönben, és borzasztóan rendszerellenes, hirtelen az orosz űrprogram kellős közepén találja magát, amennyiben neki kell bizonyos számításokat elvégezni. Szóval lehet billegni, hogy a kiváltságok vagy a szabotázs ér-e többet, csak aztán a végére úgy elkenik az egészet, hogy inkább megúszós lesz. 

A 2020-ban játszódó börtönballada már lényegesen érdekesebb, bár az igazat megvallva, kicsit mindegyik hosszú lett, egyik sztoriban sincs közel egy órányi játékidő. Ez nem is lenne baj, láttunk már ilyet, csak akkor fel kéne dúsítani valamivel, hogy eldöcögjön, ez meg itt nincs meg. De sebaj, ez a sztori egész jó, hiszen alapból

egy női börtönben játszódik, ami sok lehetőséget rejt, ráadásul abban az évben, amikor tombolt a COVID.

Hogy mindezzel kezdenek-e valamit? Hát, is-is: a koronavírus inkább csak jelzés szinten van jelen, a női fegyház meg a történet szempontjából fontos, hiszen a főszereplő egy anya, aki megölte a gyermekét. Persze ez nem ilyen egyszerű, és ebbe a konfliktushelyzetbe elég mélyen belementek, dicséretesen kibontották, ráadásul a “gyilkosságot” sikerül megrázóan bemutatni, miközben persze ott van benne minden közhely (a halott gyermekét ringató anya kihagyhatatlan).

Az általam látott három epizód közül az 1944-ben játszódó volt a legmegrázóbb. Egyetlen hiányossága, hogy itt alig-alig van történet, inkább egy helyzetet mutat be, pedig igazán akkor működne, ha a kettőt jó arányban tudná vegyíteni. A nyilas börtön bemutatása ugyanakkor talán kicsit mérsékeltre sikerült, és ez nem azon múlott, hogy a sorozat nem akar durva lenni, hiszen az 1959-es epizódban van testi fenyítés, minden kertelés nélkül. Kivégzést, szexuális zaklatást itt is látunk, de aki olvasta Zoltán Gábortól az Orgiát – ami nem kis kutatás eredményeként alapul tényeken – annak kissé visszafogottak ezek a nyilas legények. Kétségtelen, még így is sok mindent elkövetnek,  ehhez a részhez nem is elég a minimális történelmi előismeret (ami nélkül a többi se értelmezhető), ugyanis aki tudja, hogy a nyilasok úgy kínoztak embereket, hogy közben a Hiába menekülsz, hiába futsz című Karády Katalin-dalt játszották le, annak a gyomra összeszorul, mikor felteszik a bakelitlemezt, és elindul a szám.

Ami viszont fájóan hiányzik nekem a Cellából, az annak az érzete, hogy mennyire szűk is egy börtöncella, és azt hiszem, jogosan várom el, ha már ez a címe. Az összes rész rendezői székében Csillag Mano ült (akit eddig vágóként és dokumentumfilm-rendezőként ismertünk), ami lehet, nem volt jó ötlet, és ahogy az egyes epizódok forgatókönyvét más-más írta, a rendezőt is lehetett volna variálni.

Nincs klausztrofóbiám, nem érzem át, hogy milyen lehet az, ha teljesen elveszik tőlem a szabadságot, és egy kis térben kell töltenem több hónapot, évet, vagy egy egész életet.

Ezt valahogy nem sikerül átadni, pedig ez lenne az egész veleje, minden más csak ezután jön: hiába csavaros vagy szívszaggató a sztori, ha a szereplők pillanatnyi helyzete nem jön át.