Isten után az első, szokás mondani, és a címbéli Philips kapitány valóban úgy viselkedik, mint egy rendíthetetlen, mindenkiért mindig felelős igazi hajóskapitány. Ráadásul megtörtént esetről van szó.
A 2000-es évek legvirágzóbb üzlete a kalózkodás volt. Szomáliai kalózok rozoga kis motorcsónakjaikon sorra fogták el a böhöm nagy teherhajókat, majd a hajókért, a rakományért és a legénységért is váltságdíjat követeltek, és gyakran kaptak is. A hajók bonyolult tulajdonrendszere és a mindig vegyes nemzetiségű legénység miatt a nemzetközi közösség sokáig képtelen volt az egységes fellépésre, ám a kalózok elkövették azt a hibát, hogy 2009-ben egy amerikai teherszállító hajót rohantak le, amely közvetlen előtte kapott antiterrorista kiképzést, a kormánynál pedig egy elképesztő lélekjelenlétű férfi állt.
Paul Greengrass rendező az eredeti történet egyetlen lényeges elemét sem változtatta meg, mindent úgy látunk, ahogy az történt, ami sokkal inkább a józan mérlegelésről, mint a hősiességről szólt. A hajón lévő férfiak ugyanis tisztában voltak az esélyekkel: négy mindenre elszánt, AK-47-eseket lóbáló, társaikkal műholdas telefonon folyamatos kapcsolatot tartó tizenéves, a helyi drogon, a khaton betépett, kiszámíthatatlan sráccal álltak szemben, akik erősítésre is számíthattak – ahogy ők is. Vagyis minden a taktikán és a lélekjelenléten múlott, és kit hív ma egy rendező, ha a főhősnek lélekjelenlétre van szüksége? Hát Tom Hankst!
Hanks mindig megbízható, mindig profi és higgadt, most is lenyűgöző nézni, ám ironikus módon a támadók vezetőjét alakító Barkhad Abdi találták meg a díjak és jelölések, annyira hitelesen hozta a meglepően összetett karaktert. Még Oscarra is jelölték a legjobb mellékszereplő kategóriában – bár, ha úgy vesszük, abszolút a főszereplők közé tartozik ebben a történetben , de egy BAFTA-díjjal kellett megelégednie, ahogy a film sem kapott végül egy szobrot sem a 6 Oscar-jelölésből.
