Ang Lee egyszerre készített izgalmas háborús filmet, családi drámát és politikai szatírát az iraki konfliktusról és az amerikai médiáról, majd elintézte, hogy mindezt minél kevesebben nézzék meg.
A háborús hősöket először kitüntetik, majd körbemutogatják, mint a bazári majmot, újságok címlapjára kerülnek, emlékérmét vernek az arcképükkel, talán még bélyeget is, aztán, ha már minden formában kihasználták, visszaküldik őket harcolni. Ez mindig így volt, így is lesz, bár van, ahol kicsit másként csinálják, például Amerikában, ahol még a showbiznisz is kiveszi a részét a mulatságból, hogy egy olyan háború hősét ünnepeljék, amit senki sem szeret, sőt, sokan már unnak is. Erről szól Ang Lee filmje, a Billy Lynn hosszú, félidei sétája.
A kissé kacifántos, szó szerint lefordított cím a fontosabb amerikai futballmérkőzések félidejére utal, amihez mindig hatalmas körítés jár, sztárelőadókkal és masszív reklámblokkokkal – ezekre a félidei műsorokra a legdrágább a hirdetési idő a szakmában. Egy ilyen show-ra cipelik el a főszereplőt, a tizenkilenc éves Billy Lynnt, aki megjárta az iraki háborút, ahol kitüntette magát egy csatában, és hőstettét egy kamera is megörökítette. Azon persze mindig elgondolkodom, hogy az a bajtárs, aki felveszi az ilyesmit, miért nem harcol, de nem ez a lényeg. A hőssé vált fiatalembert meghívják egy győzelmi körútra, hogy elmesélje, mi történt, és persze, hogy népszerűsítse a népszerűtlen háborút. A Dallas Cowboys amerikai futball csapat felkéri, hogy Beyoncé és a Destiny’s Child társaságában vegyen részt a Hálaadás napi mérkőzésük szünetében rendezett műsorban, és menedzserük filmszerződést ígérget a fiatal katonáknak.
Clint Eastwood nagyszerű háborús filmje, A dicsőség zászlaja (2006) központi motívuma is a csatatér borzalmaival szembeállítható hamis csillogás, ami a hősnek kikiáltott egyszerű katonákat várja, a papírmasé díszletek, az ostoba rajongók és törleszkedő politikusok. Ang Lee erre még rápakol több kanállal, a gigantikus méretű műsor, amely mellett az ünnepelt hősök csak apró játékoknak tűnnek, a különböző szédítő ajánlatok, a hírnév hamis vonzereje mind-mind éles ellentétben van azzal, amit Billy (az angol Joe Alwyn, mert az ilyen szerepekre mindig egy angol srácot találnak) az iraki hadszíntéren átélt. Mert ez nem csak politikai kiáltvány és reflexió a média és a közvélemény kölcsönhatására, de izgalmas háborús dráma és megható családi film is. Mert a megtörtént esemény alapján Ben Fountain regényéből készült Billy Lynn a családról is szól, ahol az itt meglepően hiteles és szerethető Kristen Stewart alakítja az egyszerre aggódó és megértő nővért
Szegény Ang Lee a tökélyre való törekvéssel sajnos lábon lőtte önmagát és a filmet is, amit 3D-s formátumban, mindkét szem számára másodpercenként 120 képkockát tartogató, 4K-s felbontásban, sztenderdhez képest ötszörösére emelt képkockasebességgel készített el. Ami gyönyörűen néz ki a mozivásznon, de emiatt csak kevés mozi volt azon a technikai szinten, hogy vetíthesse, azok viszont borsos áron szedtek belépőt, így mind a nézőszám, mind a bevétel elmaradt, a Billy Lynn végül a 40 milliós költségvetésből csak 30-at hozott vissza, viszont rengeteg kritikus kedvence lett.
