Egy Zenebutik és Poptarisznya által sújtott nemzedék számára rabszolgafelszabadítással volt egyenértékű, mikor az éledező kábelszolgáltatók jó három évtizede felvették kínálatukba a Music Televisiont. Innentől a szülők pajszerrel sem tudták lefeszegetni gyermekeiket a képernyőről, Ray Cokes és a Beavis and Butt-Head pedig kulcsszerepet játszott tanulmányi eredményeik rohamos romlásában.
Keresztrejtvényfejtő, autóstáskás boomerként nem is indíthatjuk másként értekezésünket, mint az alábbi megjegyzéssel:
a YouTube-generációnak már halvány fogalma sincs, milyen felemelő érzés volt órákat várni egy tetves Ugly Kid Joe-klipre,
feltéve, ha egyáltalán tudatában vannak, hogy létezett/létezik ilyen nevű zenekar. Az alábbiakban összegyűjtöttünk még néhány tényezőt, ami miatt rajongtunk az MTV iránt a csatorna 90-es évekbeli aranykorában (hogy miért szerettük a Magyar Televíziót, azt pedig ebben a cikkben írtuk meg):
A tökéletes one hit wonderek
Már jóval a TikTok előtti időkben is léteztek különösen kegyetlen kihívások. Az egyik így hangzott: soroljunk fel öt Black-slágert a Wonderful Life nem ér! Ugyanez a 90-es években is folytatódhatott volna pl. a Crash Test Dummies, a 4 Non Blondes, Tasmin Archer, a Spin Doctors, a The Beloved vagy a Soul Asylum említésével. És persze ne feledkezzünk meg a reggae zene Gojko Miticéről, Snow-ról, akinek Informer című szerzeményét egy komplett generáció betéve tudta: „Infoome, jo no sze gádájá sztomijákó bééém, aliki bumbumdeeen…” (Fun fact: az említett előadók mindegyike aktív a mai napig, igaz, Snow kereken húsz éve piheni ki legutóbbi lemezfelvételének fáradalmait.)
Most Wanted
És egy újabb embert próbáló kihíváshoz érkeztünk: említsünk karizmával és humorérzékkel bíró, hozzáértő hazai zenei műsorvezetőt a 90-es évekből! Nos, a korabeli MTV-ben belőlük sem volt hiány, legnagyobb kedvencünk azonban vitán felül egy „megtért” punk, Ray Cokes volt, akinek Most Wanted című beszélgetős-élőzenés műsora egy ideális világban a mai napig nem került volna le a műsorról. Már csak a hasonló műsorszámok miatt sem:
Guns N’ Roses: November Rain
Természetesen nem ez volt a kedvenc Guns N’ Roses-szerzeményünk, de a videóklip toronymagas giccsfaktora ellenére is retinánkba égett. Azóta is hiába kutatjuk, miért nem parkol egyetlen autó sem a templom előtt az esküvőn, mikor Slash kiugrik egy spontán szólóra, vagy hogy miért ugrik az egyik vendég tízpontos cukaharát az esküvői tortába, csak mert leesik három csepp eső.
Beavis And Butt-Head
1993. márciusában Mike Judge vitathatatlanul Marylin Manson előfutára lett: tinédzserek milliói rajongtak érte, míg konzervatív szüleik az Antikrisztust vélték felfedezni benne. Ehhez pedig még csak lengőbordáját sem kellett kivetetnie vagy Husky-kontaktlencsében gólyalábakon ijesztegetnie. Csupán megalkotott két karaktert, akiknek IQ-ja együtt sem érte el a 60-at, és már a 90-es években hadjáratot hirdettek a politikai korrektség minden formája ellen. A közfelháborodás csakhamar elérte célját, és a Beavis And Butt-Head a késő esti műsorsávba került. Klipnarrációik – melyek egytől-egyig Judge improvizációi voltak – azonban itt is klasszikussá értek:
Aerosmith: Livin’ On The Edge
Ellentétben a Liv Tyler – Alicia Silverstone főszereplésével készült klipekkel, a Livin’ On The Edge-re képtelenség volt ráunni, ugyanis - amellett, hogy zeneileg is tökéletes volt - egy bizonyos képsor folyamatosan fenntartotta a feszültséget. De bármennyire is izgultunk, Joe Perry ezredszerre is lelépett az ominózus sínekről, még mielőtt Latinovits Zoltán sorsára juthatott volna.
Greatest Hits
A konformista meggyőződés szerint a régi slágerek attól jók, hogy tutira az agyunkba kúsznak bevásárlás közben (ezúton is tisztelet azon üzlethálózatoknak, az alapzajt leszámítva nonstop csend honol), miközben eleve méregzöld epét hányunk túljátszottságuktól. Nos, a Greatest Hits az antitézist képviselte, és nem adott teret a Daddy Cool-nak, Bamboleo-nak és hasonló lakossági popzenéknek, melyek ritmusát teherfuvarozók dobolták a szőrös kormányon. Paul King műsora többnyire a 70-es, 80-as évek new wave, posztpunk és alternatív zenéire fókuszált: napfény és életigenlés tehát ritkán szorult bele, muzikálisan azonban annál tartalmasabb volt.
Headbangers Ball
A metál gettósítását aligha sérelmezhettük: az elszigetelődés a műfaj lényéből fakad, a Slayer-pólót pedig ma is tacskónkkal szaggattatnánk le a Kardashianokról. Sokkal inkább volt kifogásolható, hogy Headbangers Ball vasárnap 23 óra után került adásba, a fater pedig – az üvegezett ajtónak hála - kapásból kiszúrta a villódzó képernyőt. Így aztán, ha képbe akartunk kerülni, hogy miről értekezett Lénárd Laci (RIP) a Metal Hammer aktuális számában, kénytelenek voltunk a VHS-lejátszóval (és felvevővel) rendelkező haveroknál csövezni. És bár a legendás főszerkesztő életműve arról tanúskodik, hogy a metált nem lehet „kinőni”, a műsorvezető Vanessa Warwicknek sikerült, ugyanis tüchtig kiskosztümös ingatlanbefektetőként csinált karriert. Az internet azonban nem felejt:
Kép forrása: YouTube