Az orosz kémtörténetek mindig izgalmas újságcikkeket szültek, de mostanában különösen forró a téma az aktuális világpolitikai események miatt. Az Amerikaiak sztorija ráadásul sokkal aktuálisabb most, mint a 2013-as indulása idején, bár a hidegháború előtti időkig visz vissza, amikor még a klasszikus módszerekkel dolgoztak a kémek. A nyolcvanas években még személyesen férkőztek a kényes adatokhoz hozzáférő áldozatok közelébe, és sokszor tudtukon kívül csináltak szovjet kémet belőlük.

A sorozat két főszereplője ezt átlagos amerikai családapának és családanyának álcázva űzi. Miközben a sokszor egészen vállalhatatlan küldetéseket teljesítik, családot alapítanak, és a gyerekek miatt kezdenének rendes amerikai családként működni, ha a kémkedés nem hozna egyre feloldhatatlanabb helyzeteket. A családi élet és a szakmával járó ügyek egy idő után egy bonyolult viszonyrendszert alakítanak ki, amit az írók gyönyörűen kihasználnak arra, hogy igazi, mély emberi érzéseket mutassanak be. Nem véletlen mondják, hogy ez az egész valójában egy házasság története egy szövevényes kémügybe ágyazva.

Még a jó sorozatoknál is előfordul, hogy egy erős első évad után leeresztenek, de ez az Amerikaiak esetében pont fordítva működött. Indítottak egy érdekes, de azért mégsem mellbevágóan erős első évaddal, amit aztán egyre jobb évadok követtek, és a hatodikat úgy zárták le, hogy azt a gyönyörűen felépített finálét még sokáig emlegethetjük. A sorozat sosem a látványos akciókra épített, és idővel egyre nagyobb szerepet kaptak a történetben a gyerekek, akik egy teljesen lehetetlen helyzetbe születtek bele. Rendes amerikai állampolgárokként nőttek fel, miközben a szüleik épp ez ellen a világrend ellen küzdenek minden eszközzel. Azt lehetett előre sejteni, hogy ebből nehezen kerekedne ki happy end, és az írók tényleg olyan bámulatosan szőtték a szálakat, hogy folyamatosan sikerült egyre többet és többet kihozni az alapsztoriból.

Az Amerikaiak abban is különleges, hogy a két főszereplő nem egyértelműen pozitív figura. Különösen Keri Russell karaktere, a harcos kommunista kém és családanya nehéz eset, aki a szent cél érdekében gondolkodás nélkül hajt végre minden olyan utasítást, amivel józan ésszel képtelenség egyetérteni. Őt ellensúlyozza a férj szerepében Matthew Rhys, aki gondolkodik, kételkedik, és néha maga is inkább amerikainak érzi magát. Az ő tragédiája, hogy sosem tartozhat sem ide, sem oda, a mosolyán pedig mindig érződik, hogy ez az ember valahogyan kilóg innen. A kettejük hihetetlen részletgazdagsággal kibontott kapcsolata mégis annyira átélhető, és a két figura annyira életre kel, hogy öröm nézni, hogyan veszik az akadályokat.

A mellékszereplők között is több olyan árnyalt karaktert mutat be a sorozat, akiket nehéz beskatulyázni. Costa Ronin például egy miniszter fiát játssza, aki a családjának köszönheti, hogy kinevezték az amerikai nagykövetségre, de idővel egyre többször bizonyítja, hogy helye van ezen a pályán. Az orosz színész zseniálisan játssza a flegma, de fifikás orosz figurát, akinek a megfelelő pillanatokban mindig helyén van a szíve. A pálya túloldalán az egyik legrokonszenvesebb figura Noah Emmerich, mint amerikai kémelhárító, aki annyira pontosan hozza az arcán a nyolcvanas éveket, hogy azt tanítani kellene.

Ha már ennyire erős orosz szálra fűzték fel a történetet, az alkotók nem vették félvállról a történelmi és nyelvi hűséget. A legtöbb oroszt valódi orosz színészek játszották, és a keleti blokk hangulatát is olyan mesterien idézték meg, hogy aki élt a kommunizmus alatt, azt gyakran önthetik el furcsa, nosztalgikus érzések.

Nemcsak ebben a tekintetben félelmetesen élethű a sorozat, a kémvilágot is szokatlan pontossággal mutatja be, mindenféle James Bond-os túlzások nélkül. Ez köszönhető annak, hogy a sorozat alkotója, Joes Weisberg az egyetem után egy rövid ideig maga is dolgozott a CIA-nál. Már akkor megfogták azok a történetek, amiket külföldi küldetéseken dolgozó, és eközben családi életet is élő ügynökök meséltek. Emellett természetesen rengeteget merített hozzáférhető dokumentumokból és valós eseményekből, és annak ellenére, hogy a sorozat indulása óta egyre több szó esett mindenhol az orosz kémügyekről, direkt nem szőttek bele a sorozatba konkrét utalásokat az utóbbi évek eseményeire, és semmilyen szinten nem szálltak bele a mai politikába.

Így maradt egy hátborzongatóan érdekes kémtörténetünk, amit zseniális karakterek népesítenek be, és sosem látott érzelmi mélységekbe és magasságokba vezet. Ennek ellenére a díjátadókon sosem számított nagy kedvencnek, a korábbi években egyedül az Emmy-n ismerték el a kedves nagymamának tűnő szovjet összekötőt játszó Margo Martindale-t, aki kétszer is kapott díjat. Idén végre egy főszereplőnek és a forgatókönyvíróknak is jutott valami, de a legjobb drámai sorozat kategóriában a Trónok harca nyert.