A két, immár B-kategóriás, kiöregedett akciósztár újabb közös szereplése nyilván nem a film kiemelkedő minősége, a cselekmény rafináltsága miatt érdekes, hanem mert bírjuk ezt a két faszit.
Amikor Jean-Claude Van Damme és Dolph Lundgren először szerepeltek együtt a Tökéletes katona (1992) című, Roland Emmerich rendezte akciófilmben, annak bizony volt hírértéke. JCVD volt a nagyobb sztár, így ő lett a rosszfiú, Dolphnak meg úgyis olyan árja feje van, így ő lett a mániákus gyilkos, de igazi sztárok voltak. Azóta még négy közös filmben játszottak együtt, ebből kettő első sikerük egyre kevésbé népszerű folytatása volt, és ott volt a kicsit nagyobb léptékű The Expendables 2 - A feláldozhatók 2 (2012) – és végül A sötét tengeren (2018).
Az eredeti cím, a Black Water nyilván sok mindenre utal, például az amerikai hadsereg leghírhedtebb civil „alvállalkozójára”, a Blackwaterre, illetve az ún. „dark site-okra”, a CIA rendszerint külföldön létesített, titkos börtöneire. Egy ilyen börtönben találja magát Scott Wheeler (JCVD) beépített ügynök, azzal az apró különbséggel, hogy ez a hely nem külföldön van, hanem nemzetközi vizeken, egy tengeralattjáró mélyén. Mindezt a szomszédos cellában raboskodó Marcótól (Dolph Lundgren) tudja meg, de nincs ideje elmélázni a helyzetén, mert elkezdődik a kihallgatása, ugyanis árulással vádolják, és egy olyan USB sticket keresnek rajta, amivel aktiválni lehetne az alvó ügynököket szerte a világon. Persze nem Wheeler áruló, hanem valaki más, aki szintén ott van a tengeralattjárón, és aki mindent megtesz, hogy megszerezze azt, amit akar.
Wheeler és Marco csak egy kezdő ügynökre (a modellből lett „színésznő”, Jasmine Waltz, a film leggyengébb eleme) számíthatnak, de felveszik a harcot a túlerővel, csakhogy nehéz dolguk van, amíg nem tudják, ki az igazi ellenfél – ugyanez igaz azokra is, akik a hajón szolgálnak, és képtelenek követni az eseményeket. Szerencsére nekünk sokkal könnyebb dolgunk van, mert, bár valóban akadnak fordulatok szép számmal, a történet maga egyszerű, mint a bot. Viszont a lassan nyugdíjas korú Jean-Claude és Dolph kitesznek magukért, még úgy is, hogy az utóbbi összjátékideje meglepően kevés, és lehet, hogy nem jó színészek, lehet, hogy mostanra már „elkoptak”, de aki régen szerette őket, az most is szeretni fogja. Mi biztosan.
