Nagyon szép emberek csodaszép zenére, gyönyörű képeken vágyódnak más gyönyörű emberek után, akiket szintén mardos a csodaszép elvágyódás oda, ahonnan szintén elvágyódnak majd.
Wong Kar-wai az egyik legismertebb hongkongi rendező, pedig Sanghajban született, ráadásul, miután a város „visszatért” az anyaországhoz, már nagyrészt el is veszítette gazdasági és kulturális identitását. De amíg Hongkong létezett, valami egészen kivételes entitás volt. A legtöbben persze az itt készült harcművész filmeket ismerik, a Shaw testvérek munkáit, Bruce Lee-t és John Woo-t valamivel későbbről, de létezett egy nagyon markáns művészfilmes vonal, amelynek Kar-Wai volt a legismertebb alakja. Az olyan filmjeivel, mint a Csungking expressz (1994) vagy a Szerelemre hangolva (2000) hamar art mozis és fesztiválkedvenc lett, szinte kötelező volt minden fontos fesztivál programjában szerepeltetni munkáit. És aztán úgy döntött, Amerikában is kipróbálja magát, és csinált egy filmet My Blueberry Nights - A távolság íze (2007) címmel, ami teljesen olyan, mint amiket korábban csinált, ugyanakkor mégis nagyon amerikai - bár egy angol srác a férfi főszereplője.
A Manchesterből világot látni indult Jeremy (Jude Law) egy New York-i kávéház tulajdonosa, az egyik vendége, Elizabeth (Norah Jones) tőle tudja meg, hogy a barátja ott járt egy másik lánnyal. Az összetört szívű, megcsalt lány estéről estére betér a kávézóba, remélve, hogy volt barátja eljön az otthagyott lakáskulcsáért. Jeremynek amúgy egy egész tálnyi ilyen kulcscsomója van, vagyis egyfajta lelkisegély szolgáltatást is nyújt. Éjjelente sokat beszélgetnek Jeremyvel, kiderül, hogy a fiú azért nem ment még el a városból, mert azt reméli, hogy volt barátnője egyszer visszatér hozzá. Egy nap Elizabeth váratlanul elhagyja New Yorkot, Memphisbe, majd Las Vegas-ba költözik. Szeretné újra megtalálni régi önmagát, és eltávolodni volt barátja emlékétől, de Jeremytől sem akar elszakadni, képeslapokat küld a fiúnak, és beszámol azokról az emberekről, akikkel a sors összehozza. Jeremynek egyre jobban hiányzik a lány, de mivel a képeslapokon nincsen cím, nem tudja megtalálni...
A My Blueberry Nights egyfajta melankolikus road movie, amiben nagyon kevés a történés és rengeteg az érzés. Persze Wong Kar-wai filmje egy cseppet sem unalmas, valami azért mindig történik – van például egy mellékszál a férjét otthagyó Rachel Weisz szereplésével és egy a szerencsejátékos Natalie Portmannal, de a rendező filmjeinek a lényege mindig az, hogy szerelmeseit valami folyton elválasztja. Mondjuk egy akkora ország, mint az Egyesült Államok, amelyet leginkább az országúti éttermek, kaszinók és kávézók jellemeznek, legalábbis egy külföldi számára, és ezekben játszódik a film, nagy amerikai autókkal, amerikai zenékkel, amerikai arcokkal. Mert Kar-wai nyilvánvalóan szereti Amerikának ezt az arcát, de még jobban szereti azt, ha szép emberek sokáig vágyódnak valami után, amit ugyan megkaphattak volna könnyen is, de akkor csak egy pár percet kaptunk volna. Így viszont kapunk egy gyönyörű filmet szívbemarkoló érzésekkel és csodaszép (el)vágyódással.
