Amerikai kommandósok menni Nigériába, megmenteni dúskeblű fehér hölgy, aki visz magával sok kicsi feketét, de a filmet nem azért szeretjük, ami, hanem ami alapján készült.
Roppant egyszerű munkáról van szó, ami csak kicsivel több, mint amit annak idején még egyenesen DVD kiadásra szántak. A műfaj kommandósfilm, hősei amerikai elitkatonák, akiket egy nigériai tartományba vezényelnek, ahonnan saját állampolgáraikat kell kimenekíteniük a mindenkit lemészároló lázadók elől. A gond az, hogy a csinos orvosnő, akiért kiugranak a dzsungelbe, nem megy a védencei nélkül, ők pedig ugyebár nem férnek fel a helikopterre, így a maréknyi katona és a sok civil gyalog indul el a közeli, de nem túl közeli Kamerunba.
A lázadókat azonban képtelenség lerázni – hamarosan az is kiderül, hogy miért, és az is, miért érdeklődnek úgy a csoport iránt -, és a kommandósok kénytelenek felvenni a harcot a túlerő ellen. A Nap könnyei akár remek film is lehetett volna. Antoine Fuqua nagyszerű rendező, a főszerepet pedig az itt produceri munkát is vállaló Bruce Willis és Monica Bellucci vállalták, a film pedig némi társadalmi érzékenységről is tanúskodik, hiszen a katonák egy ponton túl már a menekültekért kockáztatják és végül áldozzák fel az életüket. Másrészt egy 1968-os kevéssé ismert kultfilm, a Gyémántvadászok remake-jéről van szó, ami olyan nagy rendezők kedvencei közé tartozik, mint Martin Scorsese és Quentin Tarantino.
Sőt, Tarantino a Wilbur Smith regényéből készült, Jack Cardiff rendezte és Rod Taylor főszereplésével készült, Kongóban harcoló zsoldosokról szóló film remek zenéjét is felhasználta a Becstelen brigantykban, és főhajtásként Taylornak is adott egy kisebb szerepet. A Nap könnyeiben számos olyan motívum működik remekül, amit egy az egyben a korához képest rendkívül erőszakos Gyémántvadászokból kölcsönöztek – bár a két történet nagyon sokban különbözik. Ilyen például az a jelenet, amikor a katonák egy faluban vérengző lázadókon ütnek rajta, amit nem kellemes nézni, de torokszorítóan izgalmas. Ezek a részek érzékeltetik, milyen is lehetett volna a film, ha a stúdió kicsit ambiciózusabb, és meghagyják a témához már csak bőrszíne miatt is vonzódó rendező alkotói szabadságát.
Ettől függetlenül is bűnös élvezetről van szó, bár Bruce Willis még soha életében nem játszott ennyire mereven.
