Számtalan misztikus antológiasorozatból válogathatunk a streamszolgáltatók felületén: a Netflixen ott a Fekete tükör, a Disney+-on az American Horror Stories, az HBO Max-on a Folklór, hogy csak párat említsünk. De minden horror/sci-fi antológiának az ősképe az először 1959–1964 közt futott Alkonyzóna, amely számtalan megdöbbentő, elgondolkodtató és hátborzongató történetet mesélt el. A szériát 1985-ben, 2002-ben és 2019-ben is felélesztették, legutóbb Jordan Peele irányításával (a részek narrátora is ő volt).

Az Alkonyzóna mindmáig fogalom, olyan sztorik védjegye, melyek a racionalitáson túl visznek, ahol nem érvényesek az ismert világunk szabályai. 

A többszöri újraélesztés ellenére a széria legjobb sztorijait még mindig a klasszikus, fekete-fehér epizódok közt találjuk: a hatvanas években ugyanis már olyan, mindmáig eleven félelmekre mentek rá, mint az idegen lények inváziója, a disztópikus társadalmak, az apokaliptikus víziók vagy a beszélő játékbabák. Következzen hét olyan motívum (és epizód) az klasszikus Alkonyzóna sorozatból, amely után még most is álmatlanul hánykolódunk.

Élő játékbaba (Living Doll – 5. évad / 6. rész)

Jóval Chucky vagy Annabelle előtt feltűnt a tévék képernyőjén Talky Tina, a beszélő játékbaba, aki nem csak azt csinálja, amire előre beprogramozták. Miután egy kislány megkapja ajándékba, Tina mindenkinek az előre beletáplált szöveget mondja (“Talky Tina vagyok, és nagyon szeretlek”), kivéve a lány agresszív mostohaapját (akit amúgy Telly Savalas alakít), akihez már jóval őszintébben beszél: “Talky Tina vagyok, és azt hiszem, nem kedvellek”. Később már egyenesen fenyegető vele a játékszer: “Talky Tina vagyok, és meg foglak ölni”. Ez az epizód vérbeli horror, amiben egyszerre jelenik meg a valós és természetfeletti iszonyat. Az előbbi a családot terrorizáló mostohaapa, az utóbbi a bosszúszomjas, életre kelt játékbaba képében. Az Alkonyzóna legtöbb epizódjával ellentétben itt nincs semmi rejtély, végig világos, hogy mi történik, és egyértelmű a sztori (még akkor is, ha hihetetlen).

A szépség hajszolása (Eye of the Beholder – 2. évad / 6. rész)

Több mint hatvan éve készült ez az epizód, és még mindig azt közvetíti felénk a világ, hogyan legyünk tökéletesek, gyönyörűek, mert aki nem az, azt kiveti magából a társadalom. Ez a történet azonban a feje tetejére állítja a szépségideált, hiszen egy olyan világot mutat be, ahol rémálommá válik szépnek lenni, legalábbis ahogy mi ismerjük a szépséget. A sztori szerint egy nő arckorrekciós műtétre fekszik be egy kórházba, ám a plasztikai sebészeti eljárás után az orvosok azon szörnyülködnek, hogy nem sikerült a műtét, borzasztó lett a végeredmény. Mikor a nőről leveszik a kötést, egy szép arcot látunk, és persze nem világos, hogy mit rontottak el. Keressük az apró jeleket, ám valójában az egész arc probléma, legalábbis egy olyan világban, ahol a szépségeszmény egészen mást jelent: csak az epizód végén derül ki, hogy itt mindenki “torz”, legalábbis a mi szemünkkel.

A bölcsészek rémálma (Time Enough at Last – 1. évad / 8. rész)

Képzeljétek el, hogy minden időtöket azzal tölthetitek, amit a legjobban szerettek csinálni. Aztán hirtelen, egy pillanat alatt elveszítitek mindezt, sőt, már semmit se tudtok csinálni. Ez történik azzal a könyvmoly férfival is, aki egyes egyedül túléli a nukleáris világégést, és egy könyvtár romjaira bukkan, benne rengeteg olvasnivalóval. Mivel már semmivel sem kell törődni, végtelenül boldog, hogy végre pótolhatja azt a rengeteg könyvet, amire eddig nem volt ideje. Talán ennek az epizódnak van az egyik legkegyetlenebb fordulata, hiszen a férfi véletlenül leejti a szemüvegét, és ripityára törik annak lencséje. Így azonban már se olvasni, se látni nem fog, és hátralévő életét magányosan kell eltöltenie, könyvek, emberek és világ nélkül.

Képzelt vagy valós fenyegetés? (Nightmare at 20,000 Feet – 5. évad / 3. rész)

Sokak számára a repülőgép már önmagában elég ijesztő, hiszen több ezer méter magasságban egy idegen kezébe adjuk az életünket, hogy fenntartson a levegőben egy fém járművet, aminek a működését még csak nem is értjük. Emberünk (William Shatner, mindenki kedvenc Kirk kapitánya) ráadásul egy torzonborz szörnyet pillant meg a repülőgép szárnyán, ám nagyon úgy tűnik, hogy csak ő látja a lényt. Az egész nem volna ekkora probléma, ha a rém nem kezdene kárt tenni a gépben. Mit lehet tenni egy olyan helyzetben, amikor csak mi látjuk a közeledő veszélyt, ám ha ezt elmondjuk, biztos bolondnak néznek. Ami nem csoda, hiszen emberünk is kételkedni kezd a józan eszében, de hát a szörny meg csak nem áll le, rongálja tovább a repülőt. Az epizód a paranoia stációit mutatja be, azt a tudatállapotot, amikor nem egyezik másokkal a valóságérzékelésünk, és nem világos, hogy mi tudunk náluk többet, vagy ez a többlettudás már maga a téboly. A sztori eléggé népszerű, hiszen kétszer is újraforgatták: látható az 1983-as mozifilmben, és a széria 2019-es újraindításában is.

A hasonmás (Mirror Image – 1. évad / 21. rész)

Mondják, hogy szinte mindenkinek van egy hasonmása a világban. Ismét egy olyan történet, melyben a főhősnek senki sem hisz, pedig Millicent Barnes (Vera Miles), miután egy pályaudvaron megpillantott valakit, aki teljesen úgy fest, mint ő, meg van róla győződve, hogy a hasonmás végezni akar vele, hogy a helyébe léphessen. Az már önmagában eléggé frusztráló, hogy valaki pont úgy néz ki és pont úgy viselkedik, mint mi, hiszen honnan tudnák a családtagjaink és a barátaink hogy nem mi vagyunk azok. Az epizód ráadásul érzékletesen bemutatja Millicent paranoiáját, és elülteti a nézőben azt a gondolatot, hogy a világ tele van olyan borzalmakkal, amiknek még csak felszínét kapirgáljuk. Hiszen mindenki tapasztalt már olyat, hogy látott valakit, aki hasonlít rá, vagy csak simán ugyanolyan ruhát viselt, és azt gondolta, mindez csak véletlen.

Klímaváltozás (The Midnight Sun – 3. évad / 10. rész)

Bizony, a globális felmelegedés nem az utóbbi években vált a filmek és sorozatok témájává, igaz, itt még kicsit másként ábrázolják: a Föld kibillen a pályájáról, és elkezd a Nap felé közelíteni. Ennek következtében elviselhetetlen hőség tombol, a legtöbben vagy meghaltak, vagy még megpróbálnak dacolni a fokozatosan növekvő hőmérséklettel. Két szomszéd nő a végsőkig kitart New Yorkban, ám egyszer csak mindketten összeesnek. Aztán jön a csavar: egyikük hóban és fagyban ébred. Épp megnyugodna, mikor ráeszmél, hogy a valóság a rémálom ellentéte: a Föld tényleg letért a pályájáról, ám nem a Nap felé tart, hanem távolodik tőle. Az epizód annak az ijesztő érzésnek a nyomasztó voltát mutatja be, hogy bár az ember mindent meg akar szerelni, van, amit nem tud megjavítani. De még rémisztőbb az a felismerés, hogy az, hogy felébredtünk a rémálomból, nem jelenti azt, hogy véget ért.

A magány (Night Call – 5. évad / 19. rész)

Az Alkonyzóna egyik legnyomasztóbb, paranormális története, amely egy tragikus emberi sorsot mutat be egy kísértethistórián keresztül. Ehhez egy kicsit vissza kell utaznunk az időben, amikor még csak vonalas telefonok voltak, és nagyon ijesztő volt, ha éjszaka megszólalt, mert az általában valami bajt jelentett. Így jár a történet főszereplője, az idős hölgy is, aki éjszakánként titokzatos és rémisztő telefonhívásokat kap. Először senki sem szól bele a telefonba, majd nyöszörgő hangot lehet hallani, aztán minden hívással egyre kivehetőbb a telefonáló beszéde. Az idős hölgy egyre jobban kiborul, és végül már üvöltözik a kagylóba, hogy hagyja őt békén a telefonáló. Végül kiderül, hogy az idős hölgy halott vőlegénye van a vonal túlvégén, aminek a hölgy megörül, ám a hang közli, hogy mindig is azt csinálta, amit a nő kért tőle, így most magára hagyja. A legijesztőbb ebben az epizódban nem a túlvilágról érkező telefonhívás, hanem az idős nő szembesülése azzal, hogy azért van egyedül, mert ellökte magától azt az embert, akit a legjobban szeretett. 

(via Collider, Movieweb)