Semmi más nem történik, mint az, hogy a mindig szigorú tekintetű Ice Cube egy kiadós verést ígér a nyüzüge Charlie Day-nek, a helyzet csak azért különleges, mert mindketten tanárok.
Igen, Amerikában van iskolaőrség, ami a tanárokat védi meg a diákokat, és a diákokat egymástól, de ki védi meg a tanárokat a tanároktól? Egy átlagosan lepukkant amerikai gimiben járunk, az átlagosnál lepukkantabb tanári karral a tanítás utolsó napján, amikor a diákok a legdurvább csínyeket engedik meg maguknak. Egy ilyen csínyre reagál kissé eltúlozva az amúgy is heves vérmérsékletű töritanár (Ice Cube) – konkrétan szétveri az asztalt egy baltával -, és ezt követő kirúgásában apró szerepe van a sipítozó hangú, nyápic irodalomtanárnak (Charlie Day) is. A felháborodott kolléga ökölpárbajra hívja ki az „árulót” tanítás utánra, aki mindent megtesz, hogy kibújjon az összecsapás alól. Én sem veretném meg magam egy nálam nagyobb, dühös pasassal, teljesen igaza van, még akkor is, ha ezért mindenki gyáva pöcsnek nevezi.
Amikor annak idején, 2017-ben kijött a film, nem keltett különösebb feltűnést, nyilván köszönhetően a nem túl veretes stábnak – mert ugye mekkora sztár az egykori marcona rapper Ice Cube és a Felhőtlen Philadelphia nyikhaj főszereplője, Charlie Day. Nem is igazán hirdették, pár épkézláb jelenetfotót is nehéz volt hozzá összekaparni a hozzá, de nem akar többnek látszani, mint ami, és hozza azt, amit ígér. Lehet rajta röhögni, és mivel azóta nagyrészt még ennél is gyengébb vígjátékok jöttek ki, nekem kicsit felértékelődött. És nem igazán zavaró, hogy a rengeteg rohangálás és sopánkodás során kiderül, hogy a diákok és a tanárok közül gyakorlatilag senki sem normális, és korántsem harcias hősünknek lassan meg kell találnia a tökét. A Pofoncsatán – ami egyébként a Bunyó háromkor című, 1987-es rég elfeledett vígjáték remake-je - nincs különösebb kielemeznivaló. Egyszerű, mint a bot, de működik a dolog, mert van benne energia, nem is kevés.
Charlie Day ezúttal kellemes meglepetés. Nem mintha mást csinálna, mint mindig, mondjuk a Förtelmes főnökök mindkét részében: ő a neurotikus kisember, aki sípoló hangon rohangál, és mindig megalázó helyzetbe keveredik. A különbség most csak annyi, hogy ezúttal nem olyan idegesítő, részben azért, mert mindenki hülyébb nála, részben azért, mert mindezt egy percre sem kell komolyan venni, Van ugyan alibiként néhány szál, amit komolynak szántak, hősünk neje gyereket vár, a lányának meg fellépése van, ellenfele pedig az iskolai állapotokra hívná fel a figyelmet, de ez csak alibizés. A lényeg a baromkodás, és ezt most végre Ice Cube is élvezi, akit már évek óta gyakorlatilag ciki volt nézni. Az összevont szemöldök az ő esetében persze itt is kötelező, akárcsak Szabó Győző magyar hangja.
