1981 májusa és augusztusa közt került adásba az egyik legnépszerűbb magyar túrasorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon. A 14 részes széria összeforrt Rockenbauer Pál nevével, aki nemcsak lelkes túrázó, de a sorozat írója és rendezője is volt. Elsősorban úgy emlékszünk a szériára, mint ami az Országos Kéktúra útvonalát mutatja be, Sinkó László kellemes narrációjával.

Pedig nemcsak a természetjárásról szól a Másfélmillió lépés Magyarországon: számtalan tanács van benne a túrázóknak szállásokkal, felszereléssel és látnivalókkal kapcsolatban, bővíthetjük geológiai ismereteinket, valamint a meglátogatott községek lakosaival is készítettek kisinterjúkat, amiben élettörténetük, személyes sérelmeik feslenek fel, és egy egészen érdekes vetületét adják a hetvenes évek vidéki Magyarországának. Következzen a hat legérdekesebb miniriport a Másfélmillió lépés Magyarországonból.

Kovácsból furulyafaragó

Sámsonházán a stáb Horváth Lajosnál és feleségénél, Erzsi néninél szállt meg, akik már várták őket. A Kossuth utca 7-ben megismerhetjük az keserűtúrós, vagyis juhtúrós sztrapacska receptjét, és Lajos bácsi történetét is, amit keserű iróniával ad elő:

„Már akkor szerettem volna inkább menni kollár mesternek, kerékgyártónak. Hát, inkább apám azt mondta, nem lesz, fiam, ne annak menj, annak sokan tudnak faragni. Kovácsnak menjél, ott nem lesz, az mondta, kontár. Tényleg úgy igaz, hogy abban kevés van, mert meleg vassal kell dolgozni egész nap. Aztán ráadtam magam, azt mondták mindig az öregek: aki az apja szavára, gyerek nem hallgat, az ráfizet. Hát én meg ráhallgattam, oszt így fizettem rá. Ha nem is olyan nagyon, de eléggé. Elég az, ha az embernek egyszer hozzá nincs ereje… Az erős munka volt, azt kellett csinálni.”

De mint kiderül, Lajos bácsi végül, nyugdíjas korára megtalálta a hivatását: furulyákat farag. Nemcsak játszik rajtuk, de vásárokon, búcsúkban árulja. „Ebből egészíti kis kevéske nyugdíját” – hangzik el a narrációban ez a nagyon fontos mondat, hiszen ebből is látszik, hogy a hetvenes években (amikor a sorozatot forgatták) sem volt valami magas a nyugdíj Magyarországon.

A fahúzó mesterség

Persze azoknak se mindig könnyebb, akik fával dolgoznak, erről Sági Ferenc erdész beszél, aki egyúttal a Börzsönyi Állami Erdőgazdaság kemencei erdészetének üzemi fogatosa is. Ő mutatja be a Román szánkónak nevezett kelléket, amit a narrátor így jellemez: „Ezt az embernyúzó erdei munkaeszközt hazánkban csak itt, a Börzsönyben használták nem is olyan sok évtizeddel ezelőtt.” Ságitól azt is megtudjuk, hogy annak idején, az 1910-es évektől több százezer köbméter anyagot közelítettek meg ezzel, a legmeredekebb terepen.

„Négy-öt mázsát vitt egy ilyen szánkón egyszeri térésre, egy rakományra lefelé. Az úgynevezett fahúzók saját maguk készítették a helyben talált anyagokból. Ebben az egész szerkentyűben egy szál szeg nincs, minden fa ékekkel van rögzítve, kiékelve.” Mint kiderül, általában egy fakitermelő fizetés dupláját kapták, ám ennek megvolt az ára: „Idő előtt elhasználódott a fahúzó. Majdnem mind szív-, tüdőtágulással és visszeres lábakkal kényszerült abbahagyni a munkát.”

Kővel tömött hátizsák

A Máfélmillió lépés… stábja számtalan túrázóval készített riportot, akivel a forgatás során összefutottak. Ilyen volt Gyelán Győző is, aki akkor, 81 évesen még mindig remek kondiban volt, amikor a Kevély-nyergen csatlakozott hozzájuk. Miként elmesélte, minden csütörtökön és minden vasárnap eljár túrázni, és szereti mászni is. De ez még semmi:

„Hátizsákomat is sokszor megtömöm sziklákkal, mert nagy sziklakertem van, hogy legyen tréningem a hátizsákra is. És aztán ilyenkor megy a dolog ugye, nincs semmi hiba.”

Megismétlem, mindezt 81 éves csinálta az öreg, szóval tényleg van valami abban, hogy a mozgás meghosszabbítja az életet.

Háromnegyedkörös kilátás a Börzsönyre

Természetesen a túrázók véleményét sem rejtette véka alá a sorozat. Nagy-Inóc északi kiszögellésén a budapesti Alpesi Rózsa turistaszakosztály hegymászóival futottak össze Rockenbauerék. Takács Miklós arról beszélt nekik, hogy milyen kilátót és turistaházat szeretnének felépíteni ott. A kilátóra azért van szükség, mert bár a háznak is lesz egy kilátó pontja, de onnan nem nyújt olyan szép, háromnegyedkörös panorámát a Börzsöny. De nem csak a kilátásért szeretne Takács építeni, a hazai szállásokkal kapcsolatban is megosztja a véleményét:

„Magyarországon véleményünk szerint a szálláshelyzet katasztrofális. A régi turistaházak vendéglátóipari egységek, ahol a haszonról van szó mindössze. Az egyesületi házak nagyrészt le vannak zárva. Így tulajdonképpen a szervezett, és nem sátras turisztikának olyan akadályai vannak, hogy legalábbis, mi a saját erőnkből szeretnénk ezt meghaladni.”

A helyzet azóta érezhetően csak romlott, és bárhogy keresem, nem lelem nyomát annak, hogy az említett turistaház és kilátó elkészült volna a Nagy-Inóc északi kiszögellésén.

A nagyszénási menedékház mementója

Ám van, ahol elkészült a menedékház, de a forgatócsoportot már csak romok fogadták, mivel olyan sokáig hagyták pusztulni. A nagyszénási menedékház felépítéséről és használatáról a Munkás Testedző Egyesület tagjai mesélnek.

„A hátunkon cipeltük föl a téglát, a nyersanyagot. Az egyesületünknek volt egy birkózó szakosztálya is: a nehéz szálfákat, gerendákat, mintha egy szál deszkát hoztak volna föl, úgy hordták föl a vállukon a gerendákat és az ajtótokokat.”

- meséli az egyikük az építés folyamatát.

Az egyik hölgy a hely előnyeit emeli ki: „Az tetszett benne, hogy itt semmi ital, pálinka nem volt, hanem az volt a célja az egyesületnek, hogy a kocsmáktól a fiatalságot elvonja. Csak tea volt kapható, meg kristályvíz, bableves, esetleg palacsinta.” Az egyik férfi viszont pajkosan hozzáteszi:

„Tényleg egy örök élmény maradt az emberbe az, ami itten megtörtént, ebben a turistaházban.”

A menedékházat a riport után nem sokkal földgyalukkal elegyengették, szóval már akkor se volt belőle semmi, mikor az epizód adásba került.

Statisztikák bűvöletében

Végezetül nehogy azt higgyétek, hogy a turistákra nincs panasz, és nemcsak az erdőben eldobált szemétre gondolok, amire Rockenbauer minden adandó alkalommal felhívja a figyelmet. Tardosbányán viszont egy olyan jelenséggel találták szembe magukat, ami arra mutat, hogy  egyeseknek a turistáskodás se több, mint szimpla statisztika. Rockenbauer Jolánka nénit kérdezi arról, hogy gyakran járnak-e ide turisták pecsételni. Tudniillik a Kéktúra egyes állomásain lehet pecsétet nyomni, amivel a túrázó később igazolja, hogy végigment az útvonalon. De figyeld csak, mit mond Jolánka néni:

„Gyakran járnak turisták, többen is jönnek. Nagyon sokszor a bélyegzőt azt ellopják, vagy nem tudom, mi oknál fogva eltűnik. Olyankor be szoktak csengetni, és én szoktam aláírni a könyveket. De sokszor jön négy-öt turista és harminc könyvet is alá kell írni. Ez kicsikét kellemetlen, és kérdezem tőlük, hogy mi oknál fogva kell, hát ennyien vannak? Hát, mert egyik a faluban maradt, meg a kollégája megkérte, hogy bélyegezze le neki. Szóval ilyesmi gyakran elő szokott fordulni.”

(via Wikipedia)