Annak idején már megvolt a Felhangolva hazai premierdátuma, sajtóvetítést is rendeztek belőle, majd az utolsó pillanatban mégsem mutatták be, talán ezért, mert nem találták szalonképesnek.
A 40 éves szűz (2005) elképesztő sikere után egy csapásra Judd Apatow lett a vígjátékok koronázatlan királya mind rendezőként, mind producerként, egyre többen dolgoztak a keze alá, és egyre többen utánozták egyszerre vaskos és szentimentális humorát, szeretnivalóan pancser karaktereit. Ilyen volt a Nicholas Stoller rendezte, nem különösen emlékezetes Lepattintva (2008) is, amelynek azonban volt két tényleg jól eltalált karaktere, Aldous Snow (Russell Brand), a harsány, obszcén brit rocksztár és egy dagi pincér, aki a CD-jét akarta rásózni Snow-ra. Judd pedig úgy döntött, ezt a két karaktert megtartja, Stoller pedig nekifuthatott egy másik filmnek, ezúttal velük a főszerepben. Ez lett a Felhangolva (2010).
Aaron (Hill) P. Diddynek dolgozik gyakornokként egy lemezkiadónál. A huszonéves ifjú élete nagy lehetősége előtt áll, Amerikába kell kísérnie a brit rocklegendát. Aldous Snow koncertturnéjának első állomása a Los Angeles-i Görög Színház – lenne, ha sikerülne őt eljuttatni oda, ami nem könnyű feladat. Snow tipikus rockzenész, imádja a nőket és az orgiát. Ám a fickó hamarosan rádöbben, hogy még mindig az egykori kaliforniai barátnőjébe (Rose Byrne) szerelmes, akitől gyereke is van, ráadásul az apjával (Colm Meaney) is ki akar békülni. Mindent meg is tesz, hogy újra magához édesgesse. A nagy epekedés közepette érthető, hogy a koncert egyre hátrébb szorul a sorban. Aaronnak kell a dolgot egyenesbe hoznia. A gond csak az, hogy ha egy rocksztárral spanolsz, akkor garantált, hogy te is szét fogsz csúszni, csak neked később nem bocsát meg senki – hiszen nem vagy rocksztár.
Azt azért utólag is látni, hogy végül miért nem mutatták be a filmet a tervekkel ellentétben nálunk: kicsit sok benne az ereszd el a hajam, sok az obszcén jelenet és nagy a káosz, a Jonah Hill-Russell Brandt páros pedig ugyan jól működik, de nem egy kifejezett nézőmágnes. Brandt egyébként tényleg olyan lehet, mint a filmben, és bár akkor, 2010 körül nagy ígéretnek számított, rocksztár volt a komikusok között, valahogy nem futott be, gyanítom, hogy nem szerettek vele annyira dolgozni. De vegyük úgy, hogy itt tényleg elengedte magát, a Felhangolva pedig egyáltalán nem rossz szórakozás, én például élveztem, és egynek tényleg jó. Persze az is igaz, hogy nem mindenkinek jön be a rókázva mókázó Johan Hill, pedig én úgy képzelem el, hogy ő tényleg így nyomja, ha egyszer rápörög a témára.
