Donald Sutherland és Julie Christie párosa tabukat döntögetett a hetvenes évek elején: a Ne nézz vissza! sok szempontból számított forradalmian újnak.
Nicolas Roeg rendező (A földre pottyant férfi) nagyon sokat markolt, és sokat fogott, amikor Daphne Du Maurier azonos című novellája alapján elkészítette Ne nézz vissza! (1973) című filmjét. Az ugyanis egyszerre párkapcsolati dráma, gyászfilm, pszichothriller, gótikus horror és Alfred Hitchcock nyomain haladva suspence is. Ami így együtt sok, de Roeg sikeresen egyensúlyozott a különböző műfajok és tónusok között, munkája pedig a mai napig igazi klasszikusnak számít.
John Baxter (Donald Sutherland) és felesége, Laura (Julie Christie) Velencébe költöznek, miután a férfi felkérést kapott egy templom restaurálására. Van azonban az ittlétüknek egy másik oka is, azért jöttek el Angliából, hogy megpróbálják túltenni magukat kislányuk tragikus halálán. A kis Christine vízbefulladt, szüleit pedig azóta is gyötri az önvád és a gyász. Két spiritiszta vénkisasszony felajánlja, hogy segítenek nekik kapcsolatba lépni a túlvilágon gyermekükkel. John elutasítja az ötletet, pedig álomszerű vízióiban gyakran felbukkan a kislány, amint az utcákat rója piros esőkabátjában. Felesége azonban igent mond, és
sorra jönnek az üzenetek a túloldalról – és egyik sem hoz jó hírt.
A Ne nézz vissza! olyan, mint egy lázálom, hiszen történetének szerves részét képezi az, amit hősei, vagyis elsősorban az apa, John lát, látni vél vagy vízionál – és amelyek közül van, ami premoníció, Vagyis egy baljóslatú esemény előérzete, és akkor még nem beszéltünk a Velence utcáit járó sorozatgyilkosról, arról, hogy a rendőrök az angol férfire gyanakodnak, és arról, hogy időnként holttesteket húznak ki a csatornákból. És ha már Alfred Hitchcockot emlegettük, Roeg sok mindent kölcsönzött a mestertől, számos technikai fogást – a női sikoly és egy fúró hangjának egybeolvadása például -, az ártatlanul megvádolt férfi motívumát, Velence labirintusszerű utcáit a cselekmény szerves részeként. Roeg azonban a saját filmjét készítette el, nem másolt, az ő ötlete volt a gyászt megtenni a történet mozgatórugójának, az olyan visszatérő elemek láncba fűzése, mint a piros kabát, a víz, mint a halál jelképe, a korát messze meghaladó vágás, és persze a híres szexjelenet.
A szexjelenet eredetileg nem volt benne a forgatókönyvben, a rendező azért találta ki, mert túl egyrétűnek találta a házaspár kapcsolatát, amelyből hiányzott minden intimitás. Hát lett intimitás,
vakarták is a fejüket a cenzorok mind Angliában, mind Amerikában, pláne úgy, hogy ez volt az egyik első ágyjelenet, amiben egy férfi kényeztet egy nőt.
A megoldás egy nagyon ötletes vágás lett – a szeretkezés és az utána való öltözködés képei összefolynak -, de a jelenet annyira őszinte és hiteles lett, hogy elterjed a pletyka, hogy a színészek élesben csinálták, amit csináltak. Ebből lett az igazi botrány, mert Julie Christie későbbi barátja, Warren Beatty is tudomást szerzett a feltételezésről, és minden követ megmozgatott, hogy ezt a részt kivágassa a filmből. Nem sikerült neki, de az ügy zajos és kellemetlen volt mindenki számára – persze masszív ingyenreklám is a filmnek.
