Ha építene valaki egy szuperintelligens forgatókönyvíró robotot azzal a céllal, hogy alkossa meg minden idők leghollywoodibb sci-fijét, akkor a gép három kulcsszót dobna ki: kutya, gyerek robot, Tom Hanks.

A Finch akár készülhetett volna így is, de a történetet mégsem egy algoritmus találta ki, hanem egy kezdő író (Craig Luck) egy veterán producer (Ivor Powell) segítségével, és nem is megrendelésre, hanem kedvtelésből. Fogalmuk sem lehetett róla, legfeljebb reménykedhettek benne, hogy Tom Hanks lesz a főszereplő, de ha direkt egy „Tom Hanks-filmet” akartak volna írni, akkor se végezhettek volna jobb munkát. Ki más tudna ilyen hitelesen eljátszani egy poszt-apokalipszis utáni magányos túlélőt, mint az az ember, aki tökegyedül is képes elvinni a hátán egy komplett filmet?

A nem elhanyagolható különbség, hogy a Számkivetettel ellentétben itt nem egy élettelen röplabda a partnere a túlélőkalandban, hanem egy kutya és egy saját maga által kreált robot. Az alaphelyzetben persze semmi újdonság, a sci-fi szerzők fantáziáját régóta mozgatja a bolygó (majdnem) utolsó emberének sztorija, ilyen a The Last Man on Earth (1964) vagy A néptelen Föld (1985), de láttunk már olyat is, ahol négylábú társa van a főhősnek (A fiú és a kutyája, 1975), legutóbb például Will Smith cukiskodott egy németjuhásszal a Legenda vagyokban.

A Finch esetében azonban máshol vannak a hangsúlyok.

Tom Hanks soha nem volt egy akcióhős, és nem is 65 évesen akarja elkezdeni a keménykedést.

A poszt-apokalipszis filmek lényege, hogy az ember embernek farkasává válik, a túlélés kényszere még a legnemesebb emberek lelkét is megkeményíti. Tom Hanks azonban kivétel, ő élete első westernjében, A kapitány küldetésében is meg tudta őrizni a tomhankségét, és a világvége után sem lesz belőle egy Mad Max. Ő az, aki a város egyetlen lakójaként is ügyel rá, hogy ne tegyen kárt senki tulajdonában.

Ha a főhős nem is tipikus, maga a világégés pont annyira kidolgozott, mint amennyire az egy minőségi poszt-apokaliptikus sci-fitől elvárható. A háttérsztori szerint 10 éve már, hogy kilyukadt az ózonlyuk, és a gyilkos UV-sugárzás elpusztított (majdnem) minden életet. A nappali hőmérséklet átlagosan 60 fok, emellett gigantikus méretű tornádók pusztítanak mindenfelé, a következő vihar pedig legalább 40 napig fogja uralni St. Louis városát, hősünk ezért kénytelen útra kelni egy speciálisan átalakított lakókocsiban. Társa egy Dewey nevű robotkutya (a név tisztelgés az 1972-es Silent Running előtt, ott hívják így az egyik drónt), egy igazi eb, Goodyear és Jeff, az emberszabású robot, akit azzal a céllal hozott létre, hogy viselje gondját a kutyának, ha ő már nem lesz. Finch szervezetét ugyanis kikezdte az UV-sugárzás, rendszeresen vért köhög fel, ami a filmekben csak egyetlen dolgot szokott jelenteni.

Jeff elsőre teljesen realisztikus konstrukciónak tűnik, nem olyan, mint a sci-fik ijesztően élethű androidjai. A gazdája különféle kidobott alkatrészekből hegeszti össze, a mozgása majdnem annyira esetlen, mint a Boston Dynamics  legelső robotjainak, pofára is esik párszor, és pont olyan darabosan beszél, mint a klasszikus filmes robotok.

A durva fém külső persze öntudatot és érzelmeket takar, Jeff a bekapcsolása pillanatától kezdve önálló egyéniség, aki fokozatosan tanulja, hogy mit jelent embernek lenni

– ügyes megoldás, hogy a hang, amelyet Caleb Landry Jones kölcsönöz a gépnek, úgy válik egyre emberibbé, hogy észre szinte se vesszük.

A cím ellenére a Finch legalább annyira az ő fejlődéstörténete, mint amennyire Hanks figurájának számvetése. A karakter múltjáról folyamatosan derülnek ki fontos részletek, például, hogy már a világégés előtt is magányos volt, vagy hogy miért nem tud bízni senkiben. Igazi road movie-t látunk tehát, ahol az utazás végére mindkét karakter a legjobbat hozza ki a másikból. Innen nézve a film működne akkor is, ha nem egy poszt-apokaliptikus világban játszódna, vagy ha Jeff gyerekként viselkedő robot helyett egy igazi gyerek lenne.

A Finch annyiban nem okoz meglepetést, hogy egy Tom Hanks-féle sci-fit előzetesen nagyjából így képzelnénk el, ráadásul a sztoriban sincsenek csavarok. Váratlanabb viszont, hogy mennyire komoly a hangvétele az utolsó harmadban, és hogy milyen bátran szakít a Legenda vagyok-típusú filmek dramaturgiájával. Hiába ült ugyanis a rendezői székben a Trónok harca legizgalmasabb epizódjaiért felelős Miguel Sapochnik, a Finch spórol az akciójelenetekkel, ami egyben azt is jelenti, hogy közhelyből is kevesebbet kapunk.

A látványos világmegmentés helyett a vicces-melankolikus pillanatokon és az előre megfontolt szándékból elkövetett szívmelengetésen van a fókusz, de nem bánjuk, sőt egy Tom Hanks-filmtől nem is várnánk el kevesebbet.

A PORT.hu zenés műsorának vendégét legtöbben onnan ismerhetik, hogy szinte állandóan síkideg, csak ő nem alakul át tomboló zöld szörnyeteggé, mint Bruce Banner. Turai Barna sokat köszönhet ennek az oldalának, emiatt kaphatnak nagyobb teret komolyabb projektjei is.