Ez persze csak én vagyok, és én is csak minigolfot játszottam, azt is maximum kétszer, de a golfot unalmasnak találom mint sportot és cseppet sem vonzónak, mint közeget a méregdrága felszereléssel, gondosan nyírt pályákkal, a klubházakkal és Ralph Lauren ingpólókkal. Tiger Woodsról sem tudtam sokkal többet annál, mint hogy ő volt az első igazán sikeres színes bőrű golfozó, és azt, hogy karrierjét botrányok törték ketté, de később sikeresen visszatért. Az egyszerűen Tiger című futó, az HBO Sports gyártásában készült kétrészes  dokumentumsorozatban ez is benne van, és még sokkal több is. És innentől az jön, amit nem tudtam.

Nem tudtam, hogy Eldrick Tont "Tiger" Woods már hat hónaposan a kezébe fogta a golfütőt, hogy apja, Earl már kétévesen tévéműsorokban mutogatta a kisfiú tényleg elképesztő tudását. Nem tudtam, hogy a színes bőrű kifejezés mögött milyen komplex örökség húzódott meg, hiszen apja félig fekete, negyedrészt kínai, negyedrészt indiai, az édesanyja félig thai, negyedrészt kínai, negyedrészt fehér volt. Nem tudtam, hogy apja, a volt zöld sapkás vietnámi veterán milyen katonai módszerekkel készítette fel a kihívásokra. Nem tudtam, mekkora elképesztő tehetség volt, minden idők legjobb amatőr játékosa, nem tudtam, hogy milyen hihetetlen tudatossággal és önfegyelemmel játszott, milyen edzésrenddel fejlesztette magát, hogy pocakos, kényelmes ellenfelei fölé kerekedjen. És nem tudtam, milyen mértékben tette magát tönkre, mielőtt a média tönkretette volna.

Merthogy az, ahogy apja bajnokot faragott belőle, nagy árat követelt, Tigernek nem volt igazi gyerekkora, nem tudta magát érzelmileg kifejezni, viszont megtanult minden mást kizárni életéből, ami hátráltatta, legyen az szerelem, barátok, bármi. És az, ahogyan bajnokot faragtak belőle, majd ő magát megacélozta, tönkre is tette a testét. Miután apja meghalt, talán az ő tiszteletére, elvégezte a hírhedten kegyetlen Navy SEAL kiképzést, amire ráment a térde, majd a 2008-as U.S. Opent törött lábbal nyerte meg, majd sikerült a hátát is tönkretennie – aztán jött a házassága. A hírnév beszippantotta a hallgatag, mosolygós fiút, aki szexfüggővé vált, a többit munkát pedig elvégezték a különböző fájdalomcsillapítók.

A kétszer másfél órás dokumentumsorozat – vagy film? - mindezt hűen dokumentálja- úgy, hogy maga Tiger Woods nincs a szereplők között, csak archív felvételeken. És készítők, Matthew Hamachek és Matthew Heineman az abszolút logikus utat járják végig, követve az elképesztő sikertörténetet, megtalálva a mozgatórugókat – itt nyilván az apa, Earl szerepét emelve ki -, majd a bukásnak is megágyaznak, megszólaltatva a munkatársakat, riválisokat, barátokat és szeretőket. Nincs ebben semmi rendkívüli, a történet rendkívüli. Vagy mondjuk inkább azt, hogy Tiger Woods rendkívüli, mert persze van abban valami abszolút kiszámítható abban, hogyha valakiből egy gépet csinálnak, akkor az egyszer darabjaira törik, kiszámítható az is, ha valakit istenítenek és megbotlik, akkor abban a pillanatban ellene fordulnak, és sorolhatnánk. Csakhogy egyrészt valóban tisztelni kell azt az iszonyatos teljesítményt és tehetséget, ami a szemünk előtt kibontakozik – még akkor is, ha golfról van szó -, másrészt pedig ott van maga az ember.

Aki akkor is kisfiúsan mosolyog, amikor 100 millió dollárt keres egy évben, aki nem tudja megszokni, hogy rajonganak érte és a nevét üvöltik, aki azért csajozott, hogy egy kis gyengédséghez jusson, és elsősorban az az ember, akinek olyan mély szomorúság van a szemében a legnagyobb siker elérésekor is, hogy az már egy kicsit nekünk is fáj. Ezért is jó érzés látni Woods visszatérését, azt, hogy talán életében először igazán élvezi a játékot, és nem feltétlenül a nyerésre játszik. Persze, hogy arra játszik, de most már élvezi is. Hát nem furcsa, hogy kétszer másfél óra után hogy meg lehet valakit szeretni?

Értékelés: 7/10