Ki tudja, miért, de ha rábukkanunk valami izgalmasra és frissre, akkor azonnal késztetést érzünk rá, hogy megosszuk mással is az élményt. Minél több embert tudunk meggyőzni arról, hogy nem lehet teljes az élete, amíg nem pótolja az új kedvenc filmünket vagy sorozatunkat, annál büszkébbek vagyunk magunkra.

Általában nincs is nehéz dolgunk, elég elmesélni, hogy milyen meglepő alapötletre épül a produkció, vagy kik játszanak benne, ki rendezte, esetleg azt, hogy melyik kedvelt filmre vagy sorozatra hasonlít. És sokszor a trailer már önmagában is elég meggyőző.

AZ HBO-n futó John Wilson tanácsai esetében jóval nehezebb két mondatban összefoglalni a koncepció zsenialitását. Maga a kreátor is ezzel a problémával küzdött, amikor a sorozat ötletével házalt. Ő, vagyis John Wilson, a főszereplő is egyben, a saját élményeit dokumentálja, a kamera előtt azonban nem jelenik meg, ami meglehetősen szokatlan és merész eljárás egy vlogszerű szériától. Ráadásul a műfajt sem könnyű belőni, mert többségében ugyan dokumentarista felvételeket látunk, de közben végig Wilson narrációja hallható, aki különféle hétköznapi kérdésekről elmélkedik.

A John Wilson tanácsai sok minden egyben, de a két legfontosabb dolog benne a főszereplő személye és a helyszín, vagyis New York. Minden epizód azzal kezdődik, hogy Wilson beköszön egy „Helló, New York!”-kal, és miközben amatőrnek tűnő felvételeket látunk a város életéből, ismerteti, hogy éppen milyen probléma foglalkoztatja. Felteszi azt a kérdést, hogy

hogyan kell parkolóhelyet találni, ingatlanba fektetni, rizottót készíteni vagy visszaemlékezni az álmainkra, és aztán megpróbál válaszokat találni, és a végén összegezi a tanulságot.

Az előre kitalált menetrendet azonban szinte minden esetben kisiklatja a való élet. Az első részben Wilson azt akarja kinyomozni, hogy miként kell small talkot kezdeményezni, vagyis csevegni, de találkozik egy pankrációrajongóval, akiről kiderül, hogy szabadidejében szexuális ragadozókra vadászik, ezért elkezdi őt követni. A „Hogyan dobjátok szét az éttermi számlát?” című epizódban a számlafizetés rejtelmeit követve rájön, hogy az egyik barátja költségként írta le a születésnapi vacsorát, ezen felbátorodva megpróbálkozik hasonló trükkökkel ő is, mígnem eljut a New York-i focibírók ünnepi vacsorájára. Egy másik részben arra kíváncsi, hogy miért akkor a divat a városban a bútorok átlátszó műanyaggal történő becsomagolása, és

közben összefut a körülmetélés ellen kampányoló férfivel, aki ki is dolgozott egy eljárást a fityma visszanövesztésére.

Néha New Yorkot is elhagyja, az első részben Mexikóba utazik vakációra, ahol egész véletlenül (?) az MTV show-műsorának forgatásába csöppen bele, a borkóstolás művészetét taglaló epizódban pedig egy spontán ötlettől vezérelve az egyik excentrikus energiaital-gyártó milliárdos floridai villájába csönget be.

Ha ennyiből esetleg nem derült volna ki, John Wilsonnak és a sorozatának nagyon sajátos humora van. Már maga az előadásmód is elképesztően vicces, Wilson

úgy filmezi és kommentálja a New York-i mindennapokat, mint egy űrből érkezett David Attenborough, akinek a vadvilág helyett a városi dzsungelről kell kézikamerás természetfilmet készítenie.

A titokban rögzített meghökkentő és mulatságos pillanatokat Wilson metaforaként, képi gegként használja a narráció alátámasztására vagy ellenpontozására a klasszikus intellektuális montázs elveit követve, a széria így epizódonként tucatnyinál is több „aha-élményt” ad a poénok mellé.

A sok kis metafora pedig többnyire egy nagyobb metaforába vagy allegóriába van becsomagolva, vagyis az epizódok végén mindig kiderül, hogy a kitérők is valójában a fő témát kommentálják, vagy éppen a banálisnak tűnő alapkérdésről derül ki, hogy komoly életbölcsességek vezethetők le belőle. Ilyen például az első évad második epizódja, amelyben Wilson arra keresi a választ, hogy New Yorkban miért van felállványozva az épületek jelentős része, és eljut addig a felismerésig, hogy mi magunk is hajlamosak vagyunk ideiglenesnek szánt, de aztán véglegessé váló pótcselekvésekkel aládúcolni az életünket.

A széria célja persze nem az, hogy igazi életvezetési tanácsokat adjon, már csak azért sem, mert kalandozásai közben Wilson – és vele együtt a néző is – arra kénytelen mindig rájönni, hogy nincsenek atombiztos megfejtések az életre, ha el is indulunk egy irányba, jó eséllyel teljesen máshol kötünk ki, a válaszokat így aztán magunknak kell megtalálnunk. Addig viszont a legtöbb, amit tehetünk, hogy nyitott szemmel járunk, rácsodálkozunk a hétköznapok abszurditásaira, és közben szóba állunk azokkal is, akikkel látszólag semmi közös nincs bennünk.