A Disney+ indulásával végre nálunk is elérhetővé vált a Gyilkos a házban című krimivígjáték-sorozat, amiből a teljes első évad után június végén a második évadot nyitó két új epizódhoz is hozzájutottunk. Megnéztük, hogy tényleg olyan jó-e, mint amilyennek tűnik.
A műfaj szerelmesei vélhetően már tavaly nyár vége óta csorgatják a nyálukat erre a szériára (akkor mutatkozott be ugyanis a nálunk nem elérhető Hulun), ami egy egészen valószínűtlen trió, a Disney-üdvöskéből az évek során felnőtt színész-énekesnővé érő Selena Gomez és a két színészveterán, Steve Martin és Martin Short főszereplésével (és produceri, Martin részéről forgatókönyvírói-kreátori közreműködésével) készült.
Az azonos (al)műfaj, a jellegzetes manhattani helyszín, a civilekből botcsinálta nyomozóvá avanzsáló főhősök és „a nagyvárosi lakóházban egymás közvetlen közelében, egymás számára mégis vadidegenként élő szomszédok” premisszája miatt a Gyilkos a házban első blikkre erősen Woody Allen bájos krimikomédiáját, a Rejtélyes manhattani halálesetet idézi,
A Gyilkos a házbant ugyanis nem a Hitchcok-alapmű, hanem az utóbbi években egyre inkább érezhető true crime-őrület inspirálta, és Woody Allentől eltérően a bűnügy itt elsősorban nem a házas- és szerelmespárokat hozza (újra) össze, hanem idegeneket avat igaz barátokká. Ez a szála egyébként kicsit hasonlatossá teszi Az ifjú Sheldon című sitcomhoz is, amelynek első évadáról itt a PORT.hu-n azt írtuk, hogy a világ legszomorúbb vígjátéksorozata.
Az Agymenők-spinoffhoz hasonlóan ugyanis a Gyilkos a házbannak is van egy szívszorító vonulata, ami esetünkben azt mutatja be, milyen magányosak, sőt elmagányosodottak hőseink. Nevezetesen egy 28 éves fiatal lány, Mabel, aki eltávolodott a gyerekkori barátaitól, és egy szál magában él nagynénje menő manhattani lakásában, elvileg azért, hogy felújítsa. A két kisöreggel, egy egykori nyomozós széria, a Brazzos sztárjával, az egyedülálló Charlesszal (Martin) és a levitézlett színházi rendezővel, a szintén egyedülálló Oliverrel (Short) az hozza össze, hogy véletlenül kiderül:
mindhárman ugyanannak a true crime témájú podcastnek a rajongói.
És mivel az előkelő felhőkarcolóban pont történik egy gyilkosság is, Charles, Mabel és Oliver onnan, hogy még a liftben is alig köszönnek a másiknak, nem is annyira lassan eljutnak odáig, hogy elkezdik közösen kinyomozni a rejtélyes manhattani halálesetet, és amatőr, ám eredményes kutakodásukról podcastben számolnak be a nagyérdeműnek. S miközben folyamatosan fejlődik az a szál is, amelyből megismerhetjük a figurák magányosságának okait (és amelynek köszönhetően a szimpátiánk után az empátiánkat is kiérdemlik, annak ellenére is, hogy azért több esetben kiderül, hogy okkal vannak egyedül), azért a Gyilkos a házban nem felejti el, hogy nemcsak egyszerű bűnügyi sorozat, hanem krimivígjáték/fekete komédia is.
A folyamatosan érkező poénok mellett minderről kifejezetten kreatív gegek gondoskodnak, amelyek nagyobb részben tényleg ötletesek
(például amikor az egyik epizódot egy siketnéma karakter meséli el, végig az ő szubjektív érzékelésében kapjuk a hangot is, azaz mindenből csak érthetetlen, fojtott foszlányokat hallunk), és csak kisebb részben erőltetettek (amikor Charlest egy teljes részen át kíséri az ember méretű Tapsi Hapsi és Cucu malac, mert előkerül egy fontos múltbeli emléke, amelyben a két rajzfilmfigurának meghatározó szerepe volt).
Az új évad eddigi két epizódja alapján viszont sajnos az ötletek átcsúsztak az ötlettelenség irányába. A játékos hangvétel persze megmaradt, és szimpatikus is,
de kezd izzadságszagúvá válni,
hogy az első évadban szereplő Sting helyett megint lett egy kötelező celeb (ezúttal a szintén saját magát játszó Amy Schumer), és miközben a sorozatban az elejétől kezdve hangsúlyos szerepet kapott, hogy az azonos címet viselő podcast miatt a széria egyúttal saját magára, saját elkészültére is reflektál, az új részekben kezdenek tolakodóvá válni a második évadra és a feldolgozásokra vonatkozó önreflexív kiszólások (Schumer ugyanis le akarja forgatni a főhősök podcastjének sorozatverzióját).
Elég feltűnően látszanak ezenkívül az illesztések is, abban az értelemben, hogy a Gyilkos a házban második évada az eddigiek alapján az első évad receptjét ismétli meg: ezúttal nem Mabelről, hanem Charlesról derül ki, hogy érintett abban a gyilkossági ügyben, amelyben épp nyomoznak (feltételezhetően lesz majd egy harmadik évad is, amelyben meg Oliverről fog), és a nyomok megint egy titkokkal övezett múltbeli eseményhez vezetnek. Maga az ügy egyébként Charles édesapjával és egy (vagy több) régi románccal kifejezetten érdekes, szóval érdemes azért kivárni a végét.
Apróbb hibái ellenére a Gyilkos a házban első évada a whodunit vonal izgalmai és a fekete komédia borzongató poénjai mellett lélektani mondanivalót is rejtett. Nagyon szép volt például a „nemcsak a gyilkossági ügy, de minden személyiség is önmagában egy rejtély, amit meg kell fejteni” felvetése, és az alkotók érvényesen beszéltek a barátság természetéről is. Habár a most kezdődött új évadnak is vannak persze máris szépségei (Amy Schumertől eltérően a többi új szereplő, azaz Shirley MacLaine nagyszájú matrónája és Cara Delevingne femme fatale-ja kifejezetten izgalmas, és nagyon ígéretes az előbbihez fűződő múltbeli és az utóbbihoz kapcsolódó leszbikus szál is), az majd a következő nyolc epizód után derül csak ki, hogy egy újabb kiváló sorozatot láthatunk, vagy csak egy újabb bőr lenyúzásának lehetünk a szemtanúi.
De szerintünk mindkét esetben érdemes kitartani, mivel a Gyilkos a házban veszettül jó móka – még akkor is, ha ezúttal talán nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
