Bevallom, volt némi déja vu érzésem, amikor először hallottam Nicole Kidman új, hatrészes minisorozatáról, A tökéletes párról, amelyben egy dúsgazdag család látszólagos boldogságát zavarja meg egy gyilkosság. Merthogy Kidman nemrég volt a Tudhattad volna című széria bajba került hősnője, amit, mit tesz isten, szintén a nagyszerű Susanne Bier rendezett, de az első rész esküvő előtti bulijáról a Hatalmas kis hazugságok is beugrott, és azért itt már sejteni lehetett, hogy merészen új dolgokra hiába számíthatunk.

Kidman a rendkívül gazdag, patinás múlttal rendelkező Winbury család feje, a bestseller regényíró Greer, akiknek Nantucketben,  Massachusetts legelőkelőbb részén van hatalmas házuk. Éppen a középső fiú, Benji (Billy Howle) és kedvese, a középosztálybeli, így kissé lenézett Amelia (Eve Hewson, aki mellesleg Bono kislánya) esküvőjére készülnek. A felszínen mindenki boldog, laza, de tudjuk,

ha ennyire gazdagok, akkor sötét titkaik vannak,

hiszen láttuk a Tőrbe ejtvét (2019) és még 74 másik hasonló filmet és sorozatot. Hamar elő is kerül egy hulla: a parti után reggel, a tengerparton megtalálják a menyasszony legjobb barátnőjének és egyben tanújának (Meghann Fahy) holttestét. Két, kissé megviselt és életunt, a gazdagokat nyilván kevéssé kedvelő detektívpáros (Michael Beach és Donna Lynne Champlin) igyekszik feltárni, mi is történt, és kinek lehetett indítéka a gyilkosságra.

Nyilván mindenkinek! Minden ilyen alkotást az működteti, ha szép lassan kiderül, akár tök laza, mackósan macsó apa és férj (Liev Schreiber), akár a jégkirálynő Greer, akár a testvérek, sógorok és sógornők is lehettek a tettesek, miközben mindenkiről sorra derülnek ki a sötétebbnél sötétebb titkok. Ez régi recept, nincs is vele gond, ha valaki kellő rutinnal és fantáziával dolgozik vele, és tud hozzá egy kis saját, otthonról hozott extrát is adni. Azt nyilván nem mondhatjuk, hogy Susanne Bier (Testvéred feleségét..., Egy jobb világ, Második esély), aki Elin Hilderbrand regényéből dolgozott, rutintalan lenne, szépen le is vezet mindent, ügyesen dobja be mintegy figyelemelterelésként az újabb és újabb gyanúsítgatásokat és titkokat, viszonylag jól vezeti a párhuzamos szálakat és a különböző idővonalakat, merthogy újra és újra visszajutunk a gyilkosság éjszakájához és annak előzményeihez, de mintha nem igazán lenne saját véleménye, saját hozzáfűznivalója az egész történethez.

Érdemes hozzátenni, hogy a sorozat showrunnere maga az írónő, ami mindig megkérdőjelezhető felállás. Egyrészt nyilván jó, ha pont egy író lát rá a cselekményre és annak alakulására, másrészt a regényírók rendszerint féltik a művüket, nem szeretik, ha abba idegenek belepiszkálnak, és gyanítom, hogy Biernek ennél fogva kevés beleszólása lehetett a történetbe. Ami ráadásul csúnyán el is van húzva – a hat rész helyett akár egyetlen másfél, maximum kétórás filmben is el lehetett volna mindezt mesélni. Már csak azért is, mert a golfpólóba öltözött vagy kisestélyiben virító társaság a veretes színészgárda ellenére is csak mérsékelten izgalmas karakterekből áll össze. És ezek a karakterek is többnyire egydimenziósak,

már az első képsorok elárulják, szeretnünk kell-e őket vagy sem,

ahogy rendszerint az is pillanatok alatt kiderül, mi hajtja őket. Mivel gazdagokról van szó, szinte kizárólag a pénz, de néha a szex, a hiúság vagy valamilyen tiltott anyag, és az egész néhol annyira közhelyes, hogy kevésbé jó színészekkel egy közepes török telenovella izgalomplafonjához közelít.

Ezt persze nyilván a rendezőnő is érzékelte, így bevetett pár frissítő elemet, mint a már emlegetett zsörtölődő zsarupárost – ami mellesleg tényleg jól működik -, illetve humorforrásként az olyan mellékszereplők kihallgatását, mint a lengyel házvezetőnő, a meleg rendezvényszervező vagy a vendégszereplő Isabelle Adjani, aki a család egyik barátját alakítja, de hiába figyeltem nagyon, nem igazán sikerült kideríteni, milyen szerepe van, azon túl, hogy sok pénze és nagy libidója van. Pedig ezek a tényleg szórakoztató részek, nem a nagyrészt kiszámítható krimi szál a klasszikus „whodunit” tálalásban, ami csak arról szól, hogy aki gazdag, az nem lehet rendes ember, és nála csak az a rosszabb, aki még nem gazdag, de az akar lenni. Tegyük hozzá, a legtöbben nem a történet miatt választják majd pont ezt a sorozatot – ami jelenleg a második helyen tanyázik -, hanem Nicole Kidman és társai miatt. Kidman most is jó és most sem szerethető, de alapvetően az általa játszott karakter lényege, így a szerepet láthatóan a kisujjából rázta ki, akárcsak a mindig szerethető Liev Schreiber vagy a gyerekszínészként megismert Dakota Fanning és társai.

Aki viszont rettenetesen kilóg a sorból, az Eve Hewson, teljes nevén Memphis Eve Sunny Day Hewson, aki legkevésbé tapasztalt színészként a legnehezebb feladatot kapta. Az ő, gazdag családba beházasodó menyasszonya

mindössze annyit csinál hat epizódon át, hogy különböző mértékben aggódik azon, hogy jó ötlet-e az, amire készül,

és ezt bizony nem lehet jól csinálni, ebből nem igazán lehet építkezni. Az ő „jellemfejlődése” is tökéletesen kiszámítható, akárcsak szinte minden más, de legalább jól néz ki az egész, van valamennyi humora, és csodás helyen játszódik. Néha ennyivel is be kell érnünk.

Értékelés: 6/10