Kultikus nagyjátékfilmjei mellett Martin Scorsese dokumentumfilmjeivel is beírta magát a filmtörténelembe: zenei témájú dokujait (Shine a Light, George Harrison: Élet az anyagi világban) sokan szeretik, de az alkotó a hatvanas évek közepén első rövidfilmjeit követően a pályát is dokumentumfilmesként kezdte. Ráadásul egy New York City... Melting Point című oktatófilmmel, szóval az általa írt és rendezett, New York-i témájú Mintha egy városban lennél című sorozattal tulajdonképpen a kezdetekhez tér vissza.

Ez a netflixes széria azonban nem is állhatna távolabb attól, hogy oktatófilm legyen, és még hagyományos városportrénak, városfilmnek sem mondhatnánk. Ennek legfőbb oka a Mintha egy városban lennél író-főszereplője, Fran Lebowitz. A sorozatnak ugyanis a sokak által rajongott New York csak az egyik főszereplője, ugyanakkora súllyal jelenik meg benne Lebowitz – sőt: igazából még nagyobbal, hiszen a hét fél-félórás epizódból álló alkotásban minden az ő szűrőjén át érkezik, ő beszéli végig elejétől a végéig a sorozatot, és az már mellékes, bár igen örömteli körülmény, hogy közben kedvenc nagyvárosunkról mesél.

És hogy miért nem kell, hogy ez (hogy egy, a magyar nézők számára ismeretlen idős értelmiségi nővel töltsünk három és félórát) bárkit is elriasszon? Nos, azért, mert Lebowitz lenyűgöző ember, lenyűgöző elme, lenyűgöző jelenség. Egy hetvenéves leszbikus zsidó asszonyról beszélünk, aki egyébként nem tősgyökeres New York-i (New Jersey-ben született és nőtt fel), de az egyik legizgalmasabb időszakban, a hetvenes években költözött be a városba (sok más sorstársához hasonlóan azért, hogy élhető környezetre találjon melegként), és annak azóta is egyik legnagyobb szerelmese és legnagyobb kritikusa.

S hogy miért is kéne odafigyelnünk arra, amit mond? Lebowitz elvileg író, de eddig csak esszékötetei jelentek meg, utoljára pedig egy mesekönyvet publikált önállóan, Mr. Chas and Lisa Sue Meet the Pandas címmel, és azt is még 1994-ben. A szerző azóta próbálja megírni a regényét – sikertelenül. Amit viszont sikeresen csinál, az az, hogy ott van a művészvilág szinte minden körében (annak idején az Andy Warhol által alapított Interview nevű magazinnak volt a munkatársa, de a sorozatot jegyző Martin Scorsese is személyes jó barátja, ahogy az volt a pár éve elhunyt Nobel-díjas író, Toni Morrison vagy Charles Mingus jazzlegenda is), és beszél.

Ez utóbbi nem vicc: Amerikában a public speaker is egy szakma, Lebowitz-nak ráadásul van egy igen sikeres előadás-sorozata Public Speaking címmel (amelyekből a legjobb részeket összeválogatva egyébként szintén Scorsese rendezett egy dokumentumfilmet 2010-ben, és amelyekből bőséggel válogattak a Mintha egy városban lennélbe is). A lényeg tehát, hogy erre a nőre nem azért kell odafigyelni, mert ő mondja, hanem azért, amit mond. Igen határozott véleménye van mindenről, és ezt szívesen meg is osztja, miközben a másoké nem igazán érdekli (kivéve, ha könyvekről van szó, könyvajánlásokat szívesen fogad bárkitől).

Lebowitz folyamatosan kritizál mindent és mindenkit (nem annyira konkrét személyeket, inkább embertípusokat), de szinte mindig igaza van. A stílusa pedig egyszerűen zseniális. Egy perc alatt képes bárkit elküldeni a fenébe – anélkül, hogy átlépné az udvariatlanság határait, és egy perc alatt mond minimum egy poént vagy aranyköpést (a legnagyobb rejtély vele kapcsolatban, hogy a public speaking helyett vagy mellett miért nem standupozik – de ennek valószínűleg generációs okai vannak). A sorozat címe is egy tőle származó aranyköpés, ami a kontextusból kiragadva nem annyira vicces, de nagyon igaz.

Nos, ezzel a hozzáállással készült a Mintha egy városban lennél, de nem, nem a turisták ledorongolásáról szól.

Ha végigolvassuk a sorozat epizódcímeit, az egyszerre megtévesztő és riasztó, hiszen olyasmit ígérnek, mint Kulturális kérdések, Tömegközlekedés nagyvárosi módra, Pénzeszközök elosztása, Sport- és egészségügyi osztály vagy Könyvtárak. De nyilván egyetlen részben sem arról lesz szó, hogy hogyan is osztja el New York város polgármestere a támogatásokat vagy hogy milyen a közegészségügy a városban. Ehelyett természetesen Fran Lebowitz mesél arról, hogy amióta New Yorkba jött, még egyetlen épeszű döntést sem sikerült hoznia ingatlanügyben, hogy inkább lottóznia kéne, mert nagyon hektikusan érkeznek a bevételei, és dolgozni nem annyira szeret, mint olvasni, vagy hogy nem kevesebb mint 10 ezer könyve van, ezért kell olyan nagy lakásban élnie.

Emellett pedig sorjáznak a vicces anekdoták legendás és ismeretlen emberekről, hiszen mikor New Yorkba költözött, Lebowitz nem lett azonnal helyi híresség. Sokáig takarított és taxisofőrködött, így van egy pár jó sztori a tarsolyában (pincérkedni, ahogy sok más fiatal akkoriban, azért nem akart, mert annak az volt a feltétele, hogy le kellett volna feküdnie az étteremvezetővel). S ha mindez nem lenne elég meggyőző, képzeljük el, ahogy egy hetvenéves nő faarccal a kamerába mondja, hogy

„a folyamatos panaszkodás eddig sosem vezetett eredményre, de még fiatal vagyok”

(illetve nem is kell elképzelni, elég megnézni az előzetest), vagy hogy bármiféle felháborodás vagy sértődöttség nélkül azt mondja a színpadról az őt kérdezőnek, aki azt állítja, hogy nem tudja, ki ő, hogy „ez remek nyitás, hogy megtörje a jeget”.

Lebowitz-nak mindenre van egy jó mondása: a melegekre („semmi sem tesz olyan jót egy várossal, mint a dühös, majd elégedett melegek”), napjaink test- és fitneszmegszállottságára („annak idején a hadifoglyokat büntették így”) vagy a hobbijukban, szabadidejükben újabb és újabb kihívást kereső fiatalokra („nekem már az hatalmas kihívás, hogy eljussak anélkül a tisztítóba, hogy valakivel összeverekednék”). És lehet, hogy ez így kissé önkényesnek tűnik, hogy alapot szolgáltasson egy New Yorkról szóló dokumentumsorozathoz, de Fran Lebowitz egyrészt szemtanú, egy élő kordokumentum, másrészt tényleg olyan figura, hogy akár ismertük előtte, akár nem, a Mintha egy városban lennél után már nem csak New Yorknak, neki is hatalmas rajongói leszünk.