A zsidók aranyára éhező, SS katonákat pusztító szökevény német katona olyan, mintha a Becstelen brigantyk egyik mellékszereplője kapott volna hirtelen saját filmet, amiben annyi nácit ölhet le, amennyit csak tud.
A Harmadik Birodalom végnapjai pokoliak lehettek. A nácik gyerekek kezébe adtak fegyvert és küldték őket a tankok elé, miközben kétségbeesetten próbálták eltüntetni a koncentrációs táborok nyomait, hullák hegyeit égetve el, amíg munkaszolgálatosok és hadifoglyok halálmenetei szelték át az országot. Az utolsó napokban is
akasztottak fel civileket, csak azért, mert fehér lepedőt tettek ki az ablakukba,
magas rangú hivatalnokok családjukkal együtt követtek el sorra öngyilkosságot, mások pedig a rablott kincsek elrejtésével vagy új személyazonosság megszerzésével foglalkoztak. Ezt a rettenetes káoszt mutatta be A százados (2017) című, megtörtént eseményeket feldolgozó dráma, és ebbe a kegyetlen világba visz minket a Netflix A katonaszökevény (2023) című, jóval „fantáziadúsabb”, de nem kevésbé véres munkája is.
Kissé meglepő módon az alaphelyzet sokban hasonlít a nemrég előkerült, bár a mozikba csak hamarosan érkező Sisu című finn filmhez: vérnősző nácik itt is valaki más aranyára fenik a fogukat, csak nem egy finn elitkatona, hanem elhurcolt zsidók aranyára. De ne szaladjunk előre, kezdjük a dezertőr Heinrichhel (Robert Maaser), akit az ördögi von Starnfeld (Alexander Scheer) katonái történetünk elején büntetésként épp felhúznak egy fára, majd lógva hagyják, hadd szenvedjen. Csakhogy
ez a mi Heinrichünk szerencsenapja,
mert megmenti egy Elsa nevű lány (Marie Hacke), aki a közeli farmon él fogyatékos öccsével, aki valahogy megúszta a nácik eutanázia programját. Csakhogy az SS hamarosan meglátogatja a farmot, és innentől kezdve egy véres bosszúmesét látunk, amely a szomszéd kisvárosban kulminál, ahol az arany található. Amelyet az ott élő zsidó családtól raboltak el, és ami újabb és újabb áldozatokat követel egészen a nagy leszámolásig – és talán még azután is.
Ha már a finn Sisuval jöttünk, itt egy újabb párhuzam, mindkettő alkotás erősen hajaz Tarantino Becstelen brigantykjára, pontosabban azokra az olasz és spanyol ún. „euro” háborús filmekre, amelyekből Tarantino összeollózta a maga verzióját. Mit jelent ez? Hogy nem valós háborús történetet látunk, hanem piszkos western elemekből összerakott, vérgőzös összecsapásokat túlzó vonással megrajzolt, mocskosabbnál mocskosabb, eszközeikben nem válogató karakterek között,
hogy aztán a kevésbé rossz maradjon állva.
Igaz, Heinrich nem rossz ember, de ahogy az el is hangzik, végigcsinálta az egész háborút, és nem csak szörnyűségeket látott, de ocsmány dolgokat is művelt, saját bevallása szerint. És persze ott az arany, ami sokkal inkább westernfilmes dramaturgiai elem, és ezzel Peter Thorwarth rendező (Vérvörös égbolt) a kisváros kollektív bűnösségét is képes érzékeltetni – mert itt nem csak az SS játszik ördögi szerepet.
A katonaszökevény nem túl komplikált film, egyre nagyobb, zajosabb és véresebb leszámolások sorával haladunk a végkifejlet felé, miközben mindkét fél egyre durvább és drasztikusabb eszközökhöz nyúl. Egy ilyen receptből két végeredmény születhet, kevésbé tehetséges és fantáziadús alkotók esetében egy összecsapott ZS kategóriás valami, jobb kezekben pedig egy élvezhető, szórakoztató B-film. A már emlegetett Becstelen brigantyk - amiben mellesleg szintén van egy nácikat ölő jó német - sem a története miatt jó, hanem a karakterek és párbeszédek miatt, és bár Peter Thorwarth igen messze áll Quentin Tarantinótól,
a hangulathoz és a karakterekhez van szeme.
A kaszkadőrből színésszé avanzsált Robert Maaser ugyan jó eséllyel sosem lesz igazi sztár, de egy olyan filmben, ahol német katonák szuronnyal, puskatussal vagy Schmeisser géppisztoly agyával verik egymást agyon, ott ő fizikailag nagyon is megállja a helyét.
A gonoszok közül kissé meglepő módon nem az eltorzult arcú és eltorzult elméjű von Starnfeld lesz a meghatározó tényező, hanem a jobbkeze, az elpusztíthatatlannak tűnő őrmester (Roy McCrerey), és ő lesz az, aki többszörösen is olyan helyzetbe hozza főhősünket, amitől a harc a lehető legkíméletlenebb. Amiben meglepően aktív szerepet játszik Elsa, a talpraesett parasztlány, akit szerencsére nem vettek irreálisan dögösre, mert itt minden túlzás ellenére a földön járunk,
minden részlet önmagában akár igaz is lehetne,
kezdve a fogyatékkal élők elpusztításától a zsidók vagyonfosztásán és legyilkolásán át a háború végén civilek mészárlásába kezdő SS alakulatokig, és mivel német filmről van szó, az akcióorgián túl ez is egyfajta szembenézés a múlttal. A lezárás talán szólhatott volna nagyobbat is, de az egész nagyon is rendben volt!
Értékelés: 8/10
