Vannak azok a filmek, amikor két gyerekkori barát újra találkozik, az egyik már továbblépett a régi éretlen srác marhaságain, a másik viszont benne rekedt a kiskamaszkorban. Érdekes módon mindig az éretlen haver győz, neki sikerül bebizonyítani, hogy nem érdemes felnőni, hogy az, amit régen szerettek, az még most is örömöt nyújthat – és sosem annak lesz igaza, akinek benőtt a feje lágya, állása, családja, vagy legalábbis állandó csaja van. Hát nem furcsa? Pedig nagyrészt erről szól a Lézerharc című Netflix film –

na jó, vannak testrabló földönkívüliek is.

Az a haver, akinek benőtt a feje lágya, Sebastian (Axel Bøyum) egy pénzügyi cégnél dolgozik, és épp a legénybúcsújára készül, csakhogy annyira be van feszülve, hogy meglegyen az első komoly befektetője, hogy a nagy eseményre magával cipeli az ellenszenves újgazdag csávót (André Sørum) is, gondolván, ha jól érzi magát, nyilván befektet. A legénybúcsúra betoppan a régi barát, Mikkel (Fredrik Skogsrud), akivel annak idején Európa-bajnok lézerharcosok voltak, és aki biztos, ami biztos, elhozott magával két vadiúj szerkót, fegyverekkel, páncéllal, mindennel – és kizárólag japán használati utasítással. Találd ki, kedves olvasó, szükség lesz a sok lézercuccra? Naná, mert a völgy, ahol a legénybúcsút tartják, régóta híres különleges fényjelenségeiről,

és most ezek a fények emberi testek felett veszik át a hatalmat, és mindenhonnan elrabolják a kávéfőzőket meg a minifrizsidereket!

Alapvetően minden megvan egy őrült vígjátékhoz, a haverság, az idegenek, akiket egy dögös csaj vezet, az északi táj, a skandináv humor, egy utálható gazdag pöcs, de Lézerharc már ott elbukik, hogy nincsenek igazán szerethető karakterei vagy olyan színészei, akik ezeket a karaktereket érdekessé tehetnék. A két főhőst játszó színészt például fel kellett volna cserélni, a merev srácot játssza a bohém kinézetű Sørum, a bohém Mikkelt pedig a tök jellegtelen Skogsrud, de ezt még egy jó forgatókönyv feledtette volna – de sajnos, jó forgatókönyv nem volt. Félreértés ne essék, a Lézerharc nem csapnivaló film, a baj vele az, hogy csupán a szükséges minimumot hozza, miközben magas labdák tucatjait nem tudja lecsapni. Miért dögös a tudósnő, aki a földönkívülieket vezeti, ha ennek semmi jelentősége nem lesz, miért ikrek a végrehajtói, ha ebből nincs poén, miért nincs jelentősége, hogy a Fargóból (1996) „kikölcsönzött” vidéki rendőrnő utolsóórás terhes, és hol az apuka, és hosszan sorolhatnánk.

Ha pedig nem működnek a poénok, nem szimpatikusak vagy legalább érdekesek a karakterek, és nincs igazi ritmusa a sztorinak – a kezdő rendező, Martin Sofiedal játékidő felét elpazarolja a végtelenül egyszerű alapok lefektetésére -, akkor marad a lézerharc. Az vicces és látványos, még akkor is, ha a japán útmutató adta poénlehetőségeket sem használják ki – lásd a Vakáció (2015) és az albán kölcsönkocsi gegjeit -, simán kipróbálnám, az meg gyakorlatilag az egyetlen tényleg eredeti és használható poén itt, hogy az idegenek ellen ez az egyetlen használható fegyver és  lézerlökettel lehet eldönteni, kit szálltak meg a fénylények és kit nem. Szóval lézerharcra fel, aki pedig jó norvég vígjátékot akar nézni a Netflixen, az az éjsötét humorú Az utazást (2021) válassza!

Értékelés: 5/10