Az egyébként is az amerikai közelmúlt meghatározó politikai alakjaira specializálódott Peter W. Kunhardt  - Nixon - a saját szavai tükrében, Lincoln vonzásában  John McCain: Akiért a harang szól) új, háromrészes, az HBO gyártásában készült munkája, az Obama: A tökéletes egység keresése senkit sem fog sokkolni újszerűségével. Merthogy már mindent elmondtak és leírtak az Amerikai Egyesült Államok 44. elnökéről, Barack Obamáról, aki történetesen Amerika első fekete bőrű elnöke is volt egyben. Akkor miért fontos ez a sorozat, miért érdemes megnézni?

Röviden: azért, mert megtudjuk, miként könnyítette meg Obama útját az elnökségig a bőrszíne – egész pontosan a származása, de erről majd később -, és ugyanez a bőrszín micsoda elképesztő akadályokat tornyosított elé az elnöksége alatt. Az első rész – egy-egy epizód több mint másfél órás, így van mit kibontani – Barack Obama neveltetésével, fiatal éveivel foglalkozik. Hawaiion kenyai apától és amerikai anyától szinte a sziget egyetlen fekete srácaként járt iskolába, szerzett barátokat, sokáig azt gondolva, hogy Amerikában a színes bőr menő dolog. Egy indonéziai kitérő után már tiniként lépett először a tulajdonképpeni USÁ-ba, hogy megismerkedjen a kisebbségi lét hátrányaival is, és belekóstoljon a politikába. A második rész nagyrészt az elnökválasztási versennyel és annak előzményeivel foglalkozik, míg a harmadik év boncolgatja két elnöki terminusának eseményeit, szükségszerűen rengeteg mindent leegyszerűsítve.

Egy szigorú szerkesztő vagy producer talán el is hagyta volna az egész harmadik részt, úgy ahogy van, részben azért, mert ennek eseményei viszonylag ismertek, részben azért, mert ennek a nyolc évnek az eseményeit képtelenség ennyi idő alatt alaposan bemutatni. Egy dolog miatt azonban mégis hasznos ez a szakasz is, azon túl, hogy kontextusba helyezi mindazt a visszalépést, amelyet aztán Donald Trump elnöksége hozott: megmutatja, hogy milyen iszonyú erőfeszítést követelt megfelelni mind a fehér, mind a fekete Amerikának egyszerre. De lássuk az utat az elnökségig! Merthogy korábban is voltak afroamerikai elnökjelöltek, de inkább csak mutatóba, és mindegyikben közös volt, hogy azt a fekete közösséget képviselték, amelyben felnőttek, amelyért oly sokat tettek a polgárjogi küzdelmek során. Obama nem a fekete közösségben nőtt fel, nem harcolt azok jogaiért, csak fiatal ügyvédként, 25-26 évesen kezdett Chicagóba érkezve foglalkozni a közösség ügyeivel.

És ez volt a hatalmas előnye. Tulajdonképpen mindkét közösségbe belépője volt, de egyikhez sem tartozott annyira szorosan, hogy azok iránt teljes mértékben elkötelezze magát – és mindkettőért tenni akart. A legizgalmasabb és egyben legfurcsább dolog a sorozatban az, hogy egy igazi, klasszikus értelemben vett közszolga képe rajzolódik itt ki, amit kelet-európai szemmel nézni egyszerűen nehéz hová tenni.  Obama végigjárta az ilyenkor kötelező lépcsőfokokat a helyi közösségszervezéstől az állami szenátuson át az országos politikáig – ragyogó, a sorozatban is elképesztően sugárzó intellektusának köszönhetően iszonyú gyorsan tette mindezt – és végig az a cél lebegett a szeme előtt, hogy olyan problémákra találjon választ, amelyek az egész országot érintik, bőrszíntől függetlenül. Ez így leírva túl szépnek hangzik, hogy igaz legyen, de Obama sikerét tényleg az jelentette, hogy hitt ebben, és olyan kézzelfoghatóan és hitelesen tudta ezt üzenetként átadni, hogy mások is hittek benne. A szerencséje az volt, hogy az igazi ellenfelei nem hitték, hogy sikerrel járhat, ezért sokáig nem vették komolyan, a tragédiája pedig az, hogy ugyanezek a hatalomra kerülése első pillanatától kezdve mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék, miközben ő mindvégig konszenzusra, közös munkára törekedett.

Maga Obama elnök egyébként csak archív felvételeken szerepel a sorozatban, viszont rengeteg egykori munkatársa, barátja mesél életének legfontosabb szakaszairól, rendkívül alapos és részletes megfigyelésekkel gazdagítva a történetet. A legizgalmasabb és legfontosabb hozzászóló egykori főtanácsadója, David Axelrod, aki önmagában is elvinné a szériát, a másik oldalról azonban nem szólaltattak meg senkit. Kunhardt nem foglalkozik különösebben Trumppal – három rövid, egykori bejátszás van róla, talán nem érezte méltónak, hogy komolyan foglalkozzon vele, vagy egyszerűen úgy vélte, nem ok nélkül, hogy a Trump jelenség annyira kézenfekvő és egyértelmű, hogy nincs is mit hosszan kifejteni rajta. Jobb is így, a tanulság pedig így is ott van: Amerika kétszer is megválasztotta elnökének azt a Barack Obamát, aki a fejlődést, az optimizmust, és főleg az egységet képviselte, és ez nem semmi – az, hogy van Amerikának egy másik arca is, már más kérdés.

Értékelés: 7/10