A nyolcvanas évek és a kilencvenes évek első fele a párkapcsolati és erotikus thrillerek fénykora volt: A postás mindig kétszer csenget (1981), Alibi test (1984), Egy ágyban az ellenséggel (1991), A kéz, amely a bölcsőt ringatja (1992), Tisztességtelen ajánlat (1993), Zaklatás (1994), és még bőven sorolhatnánk. Talán ez utóbbi áll a legközelebb az 1987-ben bemutatott Végzetes vonzerőhöz, melyben, akárcsak a Zaklatásban, Michael Douglas-nek gyűlik meg a baja egy nővel, aki szexuális ragadozóként veti rá magát.

A Végzetes vonzerő története nincs túlbonyolítva: Dan Gallagher (Michael Douglas) sikeres ügyvéd, házas ember és apa. Kilenc éve nősült, és imádja a hat éves kislányát. Ám valami mégsem kerek, hiszen amikor a felesége, Beth (Anne Archer) a kislányukkal elutazik, hogy megnézzenek egy családi házat, a férfi félrelép a rámenős Alex-szel (Glenn Close), aki mindet bevet, hogy elcsábítsa őt.

Close remekül hozza a mézes-mázos, behízelgő asszonyt, aki úgy adja elő az egészet, mintha semmi másról nem szólna a dolog, mint két felnőtt ember felelősségteljes döntéséről.

Douglas meg hozza azt, amit ekkoriban elég gyakran – lásd: Zaklatás, Elemi ösztön (1992) –, a kéjsóvár férfit. De aztán Dan ráeszmél, hogy mit tett, és semmi kedve kockára tenni a házasságát, így tudatja Alex-szel, hogy kösz szépen, de ennyi volt! Ám Alex ezt nem így gondolja, és módszeresen zaklatni kezdi a férfit a legkülönfélébb, és legaljasabb módszerekkel.

A Végzetes vonzerő egy igazi klasszikus thriller, ám mégsem időtlen, sőt, jócskán eljárt felette az idő. Olyan viszonyok és helyzetek vannak benne, amik egyértelműen megkérdőjelezhetők, ráadásul akad jó pár hibája filmként is, ami nem csak most szúr szemet, de már 1987-ben sem volt igazán elegáns megoldás. Tévedés ne essék,

a Végzetes vonzerő egy jó film, de az igazi ütőkártyája a meghökkentés volt, amit ma már nem tud kijátszani.

Szájbarágós dramaturgia

Hol is kezdjem? A Végzetes vonzerő mindent annyira egyértelműen és kényszeresen megmutat, hogy semmi teret nem ad a sejtetésnek, vagy hogy egy finoman felépített helyezetből jöjjön rá a néző arra, hogy épp mit akar közölni vele a film. Vegyük például azt jelenetsort, amikor Dan és Berth hazaérnek a fogadásról, ahol a férfi először találkozik Alex-szel. Dan tesztoszteronja a plafonon, ám még le kell vinni sétálni a kutyát, és mire visszaér, ott fekszik az ágyukban a kislányuk. Üzenet: a családi élet rendben, de nem nagyon van szex. Mi következik ebből? Hogy az első adandó alkalommal enged a csábításnak, és így is történik. Ráadásul az sem mindegy, hogy mikor, hiszen

Dan épp akkor fekszik le Alex-szel, mikor a felesége egy hőn áhított családi házat néz meg,

vagyis a további közös jövőjüket tervezi. Olyan ez, mintha báger nagy, világító piros betűkkel kiírnák, hogy Dan ezzel a húzásával a boldog családi életét tette kockára.

Ne lepődjünk meg nagyon a szenvedélyes szexjeleneteken sem, hiszen ugyanaz a Adrian Lyne rendezte a filmet, akinek a 9 és 1/2 hét című alkotást is köszönhetjük. Dan és Alex együttléte harsog a lehetetlen pózoktól, ami pont olyan, mint ahogy Móricka elképzeli a őrjítő vágyat: mosogató szélén a zubogó víz mellett, teherliftben miközben felfelé halad, szóval nem a legkényelmesebb helyeken esnek egymásnak, de kétségtelenül ezek azok a helyszínek, melyek ekkoriban a felfokozott vágy szinonímiái voltak. Ennél már csak az lett volna közhelyesebb, ha esőben csinálják, de valami hasonlóról azért gondoskodott a rendező: mikor a mosogatónál esnek egymásnak, véletlen kinyílik a csap, és Glenn Close összevizezi magát és Douglas-t is.

A zaklató nő veszélyes, a zaklató férfi szexi

Minden bizonnyal ez a legkényesebb pontja Végzetes vonzerőnek, mivel ez a motívum volt az, ami annak idején izgalmassá és egyedivé tette a filmet. Ám az, hogy a csábító és a zaklató ezúttal egy nő, nem csak meglepő, hanem magával hoz egyéb problémákat is, amit minden bizonnyal nem gondoltak át az alkotók. Alex ugyanis nem hagyja annyiban, hogy dobták, és egyre határozottabb módszerekkel kezdi zaklatni Dant, és később már a családját is. Felhívja a munkahelyén, az otthonában, majd fel is keresi a családját, és úgy tesz, mintha érdeklődne az eladó lakásuk iránt.

Ön- és közveszélyessé válik: először öngyilkosságot kísérel meg (bár ennek egyértelműen a figyelemfelkeltés a célja, hiszen a férfi jelenlétében teszi), majd kinyírja Dan kislányának házi nyusziját, végül a család életére tör.

Ha ebből csak az első fázist vesszük, tehát azt, hogy folyamatosan felbukkan Dan életében, rokonságot mutat azokkal a férfi főszereplőkkel, akik ugyan ezt művelik, ám érdekes módon őket nem pszichopatának, hanem elszántnak, kitartónak és szexinek állítják be. Az egyik legnépszerűbb szerelmes filmben, a Titanic-ban Jack (Leonardo DiCaprio) állandóan ott lohol Rose (Kate Winslet) nyomában, noha a lány egyértelműsítette, hogy vőlegénye van. Mindezt a dramaturgia úgy állítja be, mint valami rettentően cuki dolgot, pedig ha belegondulunk, ez nem mást, mint zaklatás. Ráadásul egy tengerjárón hajón, ahol nagyon nincs is hová menni a szitu elől. Vagy ott van a Szerelmünk lapjai, amiben Noah (Ryan Gosling) már durván bemászik Allie (Rachel McAdams) személyes terébe, gondoljunk csak az óriáskerék-jelentre, amiben ott csimpaszkodik a fülke előtt, miközben a lány épp egy másik pasival randzik. Nem épp a legtapintatosabb viselkedés, és a film még az is elhiteti, hogy ez a nyerő. De az Alkonyat se különb, amit most kivételesen nem a kínos vámpír-ábrázolás miatt vettem elő, hanem mert ott is hasonlóan van beállítva az „udvarlási rítus”. Konkrétan arra gondolok, amikor Edward (Robert Pattinson) a legnagyobb természetességgel mászik be éjjel Bella (Kristen Stewart) szobájába az ablakon, és ezt még tetézi is azzal, hogy azt mondja: „Szeretem nézni, amikor alszol.” Most komolyan, hány nő tartja ezt romantikusnak ahelyett, hogy halálra rémül?!

Ezek a figurák egytől egyig úgy vannak beállítva, hogy amit tesznek az a legromantikusabb, legbátrabb és legbiztosabb út egy lány szíve felé. Alexet viszont már az első pillanatban kutyázzák, amikor arról beszél Dannek, hogy szeretne az élete része lenni.

még több félrelépés

A legtürhőbb megcsalások, mióta mozgókép létezik

Sokféleképpen lehet eljátszani a bizalmat, van aki a bunkó módját választja.

Tovább

Az egydimenziós gonosz

A remek, és alapvetően iránytűnek számító filmkritikus, Roger Ebert is értekezett a Végzetes vonzerőről, és ő hívta fel a figyelmet arra, amit szerintem sokan érzünk: a film utolsó egy harmadával nem stimmel valami. A sztori egész jól építi a megcsalásnak és a tébolynak a pszichológiai ívét, ám érezhetően ezt az irányt nem tudták mire kifuttatni az alkotók, így inkább levágták a fejét, és irányt váltottak, hogy egy kissé ostobácska mészárlásba torkolljon az egész. Bár Dan végül bevallja az affért a feleségének, az egész csak arra fut ki, hogy a nő egyedül maradjon a kislányukkal a házban, érdemi beszélgetést nem folytatnak az esetről.

Amiért viszont igazán kár, az Glenn Close karaktere, akiről igazán semmit sem tudunk meg, és a motivációi is rejtve maradnak.

Ezzel viszont egy arctalan szörnnyé degradálja a film, amit tovább erősít az az ámokfutás, amit a sztori végén művel.

„A Végzetes vonzerő egy lenyűgöző pszichológiai thriller, ami egy remek film lehetett volna, ha az alkotók nem dobják el a karaktereket és a hitelességet az utolsó percben, hogy az egész a Péntek 13. felnőtt verziójába torkolljon.”

- írta Ebert a premier évében, 1987-ben.

Valóban, Alex a végjátékban tipikus horror-rémmé silányul, akit ráadásul nem lehet elsőre elpusztítani: amikor azt hiszed, hogy már meghalt, természetesen kiugrik a vízzel teli kád mélyéről (innen a Péntek 13. analógia), hogy egy jól irányzott lövéssel végleg (?) a másvilágra küldjék. Ezzel viszont minden emberségétől megfosztják a karaktert, és egydimenziós gonoszként búcsúzunk tőle, felmentve így a férfit a hűtlenség bűne alól, hiszen Dan végül megvédte a családját.

A filmből viszont épp most készült egy modern sorozat-adaptáció, amely remélhetőleg képes új életet lehelni az amúgy izgalmas sztoriba. Hogy tényleg így van-e, hamarosan megtudhatjátok kollégám kritikájából.

(via RogerEbert.com, A hollywoodi giccs támadása)