Bevallom, amikor először láttam a 2022-es Batmant, még nem igazán értettem a koncepciót a Collin Farrell által játszott Oz Cobb, alias Pingvin mögött. Nyilván élveztem dagi digóként bicegve látni az ír színészt, de a karakternek szánt mellékszál nem kötődött elég szorosan a fő cselekményhez, ráadásul tovább nyújtotta a maratoni játékidőt. Persze hamar kiderült számomra, hogy Matt Reeves rendező és csapata még visszavárja a Pingvint legalább egy minisorozat erejéig, de életem elmúlt két évében így is folyamatosan kínzott a kérdés: mi értelme volt ennyire elmaszkírozni Farrellt, mi értelme volt ennek az akcentusnak, meg egyáltalán ennek a karakternek?

A Maxon most lezárult Pingvin azonban minden kételyemre kielégítő feloldást kínált – sőt, ennél sokkal többet nyújtott. Az elmúlt években dömpingszerűen érkező szuperhős-sorozatok által hőszabályzott langyos vízbe nem nehéz békaként belefőni, így különösen értékesnek számít egy olyan darab, ami tényleg jó.

A tényleg jó alatt pedig azt értem, hogy tényleg tényleg jó, nem pedig azt, hogy szimplán minőségi szórakozást kínál, mint például a Pingvinnel párhuzamosan megjelenő Mindvégig Agatha. A Pingvinnek nem is ez, vagy a hasonszőrű, kevésbé sikerült marveles szériák az igazi versenytársai. Az évadzáró után szinte biztosra lehet venni, hogy Oz Cobb inkább tartozik egy kalap alá a presztízs tévé klasszikus, komplex maffiózóival, mint Tony Soprano, vagy Thomas Shelby.

A 2019-es Jokerrel ellentétben a Pingvinről még azt is el lehet mondani: ez tényleg Scorsese-főhajtás, nem pedig Scorsese-utánzat.

9 ok, amiért a Mindvégig Agatha a Marvel-univerzum eddigi legjobb sorozata

Amikor a Star Wars próbálkozik leszbikus boszorkányokkal, az rossz, amikor viszont a Marvel, az jó. Ki érti ezt?

Tovább

Ja, hogy a Pingvin akkor tényleg gonosz

Az első két részről szóló kritikánkban már szót ejtettünk arról, hogy a hasonló, szupergonoszok eredetét bemutató történetekben mintha egyszerűen MUSZÁJ lenne még a legnagyobb rohadékokat is jóként, esendő, emberi lényként ábrázolni, ahogy Venomnál, Szörnyellánál, Harley Quinn-nél, vagy épp a Todd Phillips-féle Jokernél láttuk ezt. Lauren LeFranc író (A S.H.I.E.L.D. ügynökei) és Craig Zobel rendező (Easttowni rejtélyek) csapata itt azonban magasabbra teszik a lécet: egyszerre próbálnak átélhető, tragikus antihőst faragni a Pingvinből, és egyszerre viszik el olyan irányba a karaktert, hogy a nézőben a következő kérdés tartsa a folyamatos feszültséget: “még milyen mélyre süllyedhet ezután?”

Farrell a maszkírozás és a brutális New York-i akcentus súlya alatt is képes elhitetni a nézővel, hogy nem egy furán mozgó és beszélő rajzfilmes bohócot látunk, hanem egy szeretetéhes anyja-fiát, akit megrágott, majd fizikailag és lelkileg is eltorzítva köpött ki Gotham City gengszterkapitalizmusa.

A Pingvin itt egy ízig-vérig munkásosztálybéli figura, hasonlóan a filmtörténet és a valóság számos amerikai maffiózójához. Számára csupán két lehetőséget kínál a világ: nélkülözés, vagy bűnözés.

Nem azért szurkolunk neki, mert különösebben egyetértenénk módszereivel és motivációival, hanem mert tisztában vagyunk vele: egy ilyen csúnya, sánta, szegény ember joggal érezheti azt ebben a környezetben, hogy csak csalással, szarkavarással, a másokon való folyamatos, kegyetlen átgázolással juthat előre. Még azt is elnézzük neki tehát, hogy Walter White-hoz hasonlóan elég átlátszó módon azt hazudja magának, hogy a családjáért, és nem saját magáért tesz mindent.

Ez nemcsak Farrell játéka és a feszes, roppant gazdaságosan megírt forgatókönyv miatt működik ilyen zökkenőmentesen, hanem mert a Pingvin vizuális és narratív értelemben is intim, húsbavágó képet fest a világról, amely antihős karaktereit formálja: egészen pontosan Gotham City-ről.

A DC-képregények kulcshelyszínéből anno Tim Burton egy Tim Burton-díszletet csinált, Joel Schumacher pedig egy komoly fizikai rosszulléthez vezető LSD-tripet. Még Christopher Nolan is csak a Batman: Kezdődikben épített fel bármiféle egyedi képi víziót a városról, a két folytatás már egyértelműen New York és Chicago átnevezett verzióiban játszódott.

A 2022-es film óta csak óvatoskodva, most pedig már nyíltan és hangosan beszélhetünk arról: Matt Reeves, Lauren LeFranc és csapata tényleg az eddigi legjobb képernyős Gothamet álmodták meg, ahol a sötét gengszterintrikák és a pszichotikus sorozatgyilkosok ugyanúgy otthon lehetnek, mint a szuperhősök, vagy a többi csoport ügyködései miatt leharcolt kisemberek. A látvány, a főszereplő, valamint a Rhenzy Feliz és a Deidre O’Connell által játszott karakterek sztoriszálai ugyanúgy hozzájárulnak ahhoz, hogy egy élő, lélegző, reaktív bestiának lássuk a várost, ne pedig egy szimpla díszletnek, amit az akció során bárki minden további nélkül szétverhet.

A szuperhős, aki gengszternek hitte magát

Ha a 2022-es Batmannek Oz Cobb volt a titkos fegyvere, akkor a Pingvin-sorozatnak a Cristin Milioti által játszott Sofia Falcone az. Már a közösségi média filmes-sorozatos oldalait követőknek is feltűnhetett, hogy az elmúlt nyolc hét folyamán a Pingvinnel kapcsolatos diskurzusok közül egyre több és több forgott valami kisfiús sérójú, rendkívül jól öltözött csaj körül. Ez azért van így, mert a Pingvin egy tényleg tényleg jó sorozat, amelynek készítői tudják, hogy

egyetlen menőbb dolog van egy többdimenziós, magnetikus antihős felépítésénél: ha antagonistának felépítik mellé az ő tökéletes fordítottját is.

Sofia Falcone a 2022-es filmben elhalálozott Carmine Falcone maffiavezér (Mark Strong) lánya, akit a nép inkább ismer a Hangman gúnynevű sorozatgyilkosként. Apja halála után, a sorozat első részében lép színre, és egészen pontosan azt akarja, mint a Pingvin: betölteni a Carmine által hagyott űrt a város alvilágában. A születésétől fogva gazdag Sofiát Ozhoz hasonlóan alábecsüli és megveti közvetlen környezete. Ráadásul neki még a családbéli gengszterek szexizmusával is meg kell küzdenie, akik zűrös múltja mellett női volta miatt sem gondolnak rá egy másodpercig apja természetes örököseként.

Részben a vagyonosabb környezettel és a női hendikepp-pel magyarázható, hogy Milioti játéka szinte ellentéte Farrellének: míg a nagydumás, az utca pezsgéséhez szokott Pingvin folyamatosan felcsattan, smúzol, és úgy általában nyakló nélkül önti magából a hangzavart, Milioti inkább csendes, kimért kegyetlenséggel, és a karakter mindegy egyes rezdülésére kiülő belső feszültségekkel operál. A karakter, hogy ha egy kicsit is olyan harsányan állna hozzá a játszmához, mint a férfi főszereplő, azzal nemhogy nem jutna előbbre, hanem környezete még nagyobb hisztérikaként kezdene el gondolkodni róla.

Végül azonban nem emiatt lesz tragikus hős Sofia Falcone, hanem azért, mert nem veszi észre, hogy helytelen történetbe került: nem vérbeli gengszter, hanem egy szuperhős, aki gengszternek képzeli magát. Hiszen mindene megvan ahhoz, hogy egy női Batman típusú maszkos igazságosztóvá váljon: pénz, tragikus múlt, felelősségérzet, vágyakozás egy jobb világ felé.

Ő viszont mégis azt a játszmát választja, amelyben a természetüknél fogva jobbak a Pingvinhez hasonló, semmiből jövő, erős gyomrú akarnokok, akik azért tarolnak le mindent az Amerikai Álmot kergetve, mert egész egyszerűen sosem volt más lehetőségük az érvényesülésre és az emberhez méltó életre.

A Pingvin fő értékét a két remek karakter egyedien, hivatkozási ponthoz méltón felépített játszmázása és az ebből fakadó feszültség adja. Az ügyesen kihasznált szereplőgárda már csak hab a tortán, ahogy az is: a sorozat nem fél bevinni olyan narratív jobbhorgokat és balegyeneseket a nézőnek, amiket a felkavarásuktól általában ódzkodó képregénysztorik nagy része sosem merészelne.

Amikor végül arra a következtetésre jutunk, hogy a Pingvin tényleg tényleg egy gonosz, és nem egy megreformált hős, azt olyan személyes, húsbavágó kegyetelenkedések alapján tesszük, amikhez képest a Föld sokadik inváziójának leszervezése is eltörpülne. Nem véletlenül jelenik meg a sorozat utolsó jelenetében Gotham egén a Batmant hívó reflektorfény: az ellen, amit ez a Pingvin képvisel, senki más nem fog tudni eredményesen fellépni.

A Pingvin egyszerre visszataszító és lenyűgöző

A Batman-gonoszként megismert Oz Cobb, vagyis a Pingvin saját eredettörténetet kapott, amelyből megtudhatjuk, hogyan született meg ez a torz karakter. Az is kiderül, miként tör a csúcsra, és közben furcsa módon drukkolni kezdünk neki.

Tovább