Majdnem másfél évvel az orosz invázió után a háború állandósulni látszik: noha minden nap véres harcok folynak, a frontvonalak alig mozdulnak valamit, a világ nagy része pedig végtelenül leegyszerűsítve látja a konfliktust. A nyugat az orosz orkok pusztításáról beszél, míg maguk az oroszok és szövetségeseik a világhatalomra törekvő Amerika szolgálatában álló ukrán nácikat emlegetik, akik ellen muszáj védekezniük – még akkor is, ha a háború, amit náluk törvényellenes háborúnak nevezni, ukrán területen folyik. Ahhoz, hogy pontosan megértsük, honnan is indult el az egész régiót felemésztő konfliktus, vissza kell mennünk 2014-be, amikor még – sajnos - a kutyát nem érdekelte, miért ölik egymást rosszul öltözött emberek az orosz-ukrán határ mentén.  

Maryna Er Gorbach filmje, 2014. július 17-én kezdődik, a dátum azért nevezetes, mert ekkor lőtték le a kelet-ukrajnai szeparatisták Oroszországból „kölcsönzött” rakétákkal tévedésből a Maláj Légitársaság 17-es járatát, a fedélzetén lévő 298 ember halálát okozva. A robbanást, amely kora hajnalban beszakítja Tolik (Sergey Shadrin) és terhes felesége, Irka (Oksana Cherkashyna) házának oldalát, nem a légikatasztrófa okozza, hanem a szakadárok eltévedt aknagránátja. A tettesek kicsit szabadkoznak, de azért elviszik Tolik autóját, aztán később a család egyetlen tehenét is. A férfi hagyja, mert tudja,

ha nem adná, elvennék azok a senkik, akik most, fegyverrel a kezükben nagy embernek érzik magukat.

Tolik menne, félti a feleségét, nem akarja, hogy a gyerek ide szülessen, a makacs Irka maradna. Aztán lezuhan a gép, és egy test vagy talán több is a kertjükbe zuhan.

Megjelennek a romeltakarítók, a fosztogatók, és hamarosan az is fontos kérdéssé válik, ki mit látott a dologból. Hőseink közben próbálják menteni a saját házukat, úgy tesznek, mintha elég lenne feltakarítani, újrarakni a téglákat, de látszik, hogy erejük végén vannak, marni kezdik egymást is, akkor, amikor leginkább össze kéne tartaniuk. A több fesztiválon számos díjat begyűjtött Klondike, amely Ukrajna jelöltje a 2023-as Oscar-versenyben, egy elkeserítően lehetetlen élethelyzetet mutat be, ahol a korábban békésen együtt élő oroszok, ukránok, eloroszosodott ukránok és elukránosodott oroszok között egyszerűen eltűnnek a mindennapos együttélés szabályai, és az parancsol, akinél a fegyver van. Tolikot és feleségét nem érdekli a politika. Ukrán focit néznek a tévében, és orosz zenét hallgatnak a rádióban, már rég el kellett volna menekülniük, de ott tartja őket valami furcsa nehézségi erő, egyfajta dac, és hit, hogy ennek egyszer vége lesz.

A Klondike, amit még 2020-ban, az invázió előtt kezdtek el forgatni, nem hazafias zászlólengető film. Ez a történet nem a bűnbakkeresésről szól, a helyi fegyveresek sem feltétlenül rossz emberek, talán csak beszippantotta őket az a konfliktus, amiből képtelenség kimaradni. Tolik kezébe is egyenruhát nyomnak, amit előbb-utóbb fel kell majd vennie, mert

tudja, hogy nem mondhat nemet, ha már egyszer ott maradt,

de az izgalmasabb karakter Irka. Ő mer nemet mondani, és talán jobban dühíti férje tehetetlensége, mint az, hogy berobbant a ház oldala, nem azokra haragszik, akik elvitték a tehenét, hanem a férjére, amiért hagyta, hogy elvigyék, sőt, még le is vágta nekik.

Mindezt bevallottan szűk keresztmetszeten át látjuk, sőt, még szűkebben át, mert

a külvilágot gyakran a házfalon tátongó lyukon keresztül mutatja a kamera,

állandó feszültséget kreálva azáltal, hogy a szokatlan képkivágás miatt sosem tudhatjuk, mi bukkan fel váratlanul a kietlen tájon. Merthogy itt egy autó megjelenése bármit jelenthet, de a legtöbb esetben valami rosszat, például a rettegett orosz és csecsen zsoldosok felbukkanását. Akiknek jelenléte már előrevetíti azt az utat, ami a mai helyzetig vezetett, merthogy semmi sem lett jobb, semminek sem lett vége. A film operatőre, Svyatoslav Bulakovskiy és a stáb számos tagja jelenleg is a fronton harcol, ki tudja, meddig, ki tudja, túlélik-e.

Értékelés: 8/10