Tudják, ki az az Enzo G. Castellari ? Feltehetőleg nem, de Quentin Tarantino tudja. Castellari ugyanis egy mérsékelten tehetséges olasz rendező, nevezzük inkább tisztességes iparosnak, aki megannyi western, horror és egyéb munka mellett elkészítette az eredeti The Inglorious Bastards (1978) filmet - a magyar keresztségben Az az átkozott páncélvonat címet kapta -, amely alapján QT megcsinálta a saját verzióját, a Becstelen Brigantykat (2009), és hálából még egy kis szerepet is adott az olasz kollégának, aki egy német tábornokot játszhatott. És szintén Castellari jegyezte  Sasok London felett (1969) című makaróni háborús filmet, ami most került a Netflix kínálatába.

Jó, de mi az, hogy makaróni háborúsfilm? A makaróni vagy euró háborús film logikusan a spagetti western közeli rokona, olasz gyártásban, rendszerint már „kifutott” amerikai főszereplőkkel, spanyol vagy jugoszláv helyszínen forgatott olcsó, de látványosnak szánt produkció, amit rendszerint jóval drágább és sikeresebb hollywoodi filmek „inspiráltak”. A legnagyobb különbség leginkább az, hogy a makaróni háborúsfilm sajnálatos módon nem termelte ki a saját Sergio Leonéját és Clint Eastwoodját, de a műfajt újra elkezdték felfedezni – a Netflix nemrég kezdte leadni a Lee Van Cleef főszereplésével készült Álcakommandót(1968), amelyben egy, az ellenség nyelvét jól beszélő amerikai osztag szivárog be Észak-Afrikában a német-olasz vonalak mögé. A Sasok London felettben (1969) pont az ellenkezője történik.

Itt a dunkirki evakuáció során egy német osztag, amelynek tagjai kiválóan beszélnek angolul, lemészárolt angol katonák irataival keverednek a visszavonuló csapatok közé, hogy aztán Londonba érkezve megkezdjék küldetésüket. A csapat szigorúan titkos feladata egy német katonai invázió előkészítése az angol „csodafegyver”, a radarállomások megtámadásával. Az egyik német (Francisco Rabal) szinte véletlenül keveredik jó barátságba pont azzal az angol tiszttel (Frederick Stafford), akinek a feladata az lesz, hogy egységével a német szabotőrökre vadásszanak. A helyzetet bonyolítja, hogy a brit tiszt szerelmi vetélytársa a gyönyörű Meg (Ida Galli) kezéért vívott harcban pont a légvédelemért és a radarok működéséért felelős légi marsall (Van Johnson), ami a német malmára hajtja a vizet. A náci csapatok pedig ugrásra készen állnak a csatorna másik oldalán, ha a javukra fordul az angliai csata.

És mit tesz isten, pont ebben az évben mutatták be a Guy Hamilton rendezte „igazi” Angliai csata (1969) című filmet – a Sasok London felett eredeti olasz címe ugyanez volt, La battaglia d'Inghilterra - és az összehasonlítás nyilván nem az olasz produkciónak kedvez. Mégis, a maga bumfordiságával, történelmi pontatlanságaival és sokszor szerény kivitelezésével a Sasok… nagyon is szórakoztató és szerethető darab, sőt, amolyan filmtörténeti kuriózum is egyben. Na jó, a légi csaták tényleg hagynak maguk után kívánnivalót – ki sem lehet venni, hogy ki az ellenség, ki a barát, és többnyire csak maketteket lóbálnak -, de minden más izgalmas és sokszor még eredeti is. Ami pedig a színészgárdát illeti, ők ennek a műfajnak az igazi veteránjai, ami nem jelenti azt, hogy ne lennének jók a megfelelő filmben.

A kalandos életű, Csehszlovákiában született, 5 nyelven beszélő, orvosi és vegyészi végzettségű Frederick Stafford még Hitchcock-film főszereplője is volt – később repülőszerencsétlenségben vesztette életét -, ahogy Ida Galli is játszott Frederico Fellininek, de itt most pont annyit játszanak, amennyit kell. A többit pedig elvégzi a mai szemmel szokatlan, a kor olcsó olasz filmjeire oly jellemző, állandó ideges kameramozgás és az amerikai filmekből koppintott osztott képernyős felvételek. Ami azért vicces, mert a Sasok... olasz viszonylatban korántsem volt olcsó, sőt, a kor legdrágább hazai filmje volt, de a szokás nagy úr.