Alapjáraton nem izgat fel a pótfedezet, hidegen hagy a likviditási engedmény és nettó kötelezettség-korrekció, de az HBO új sorozatában azért meg tudják úgy csavarni a dolgot, hogy az izgalmas legyen.
A kórházi sorozatok nem azért olyan népszerűek évtizedek óta, mert az emberek MINDENT tudni akarnak a májelégtelenségről és a vesegyulladásról, hanem azért, mert ezek egy olyan munkahelyi környezetben játszódnak, ahol minden és mindenki folyton fel van pörögve, mert amit csinálnak, annak tétje van, a tetteiknek következménye van. A legtöbben mi is a munkahelyünkön töltjük az életünk felét, csakhogy azon túl, hogy elvégezzük a feladatokat, amiket ránk bíztak, nem történik velünk semmi érdemleges, legfeljebb év végén a céges bulin, de arról meg nem illik beszélni. Bezzeg az orvosok életeket mentenek a saját sorozataikban, az ügyvédek bűnügyeket oldanak meg, és most kapunk egy sorozatot Ipar címmel, ahol fiatal lányok és srácok rengeteg pénzt keresnek – vagy veszítenek el.
Persze a pénzkeresés, pontosabban mondva a pénz imádata ingoványos talaj, akik a pénzt hajtják, soha nem lehetnek igazi hősök, nem dicsőülhetnek meg véglegesen, de attól még drukkolhatunk nekik, vagy, ha úgy alakul a történet két epizóddal később, drukkolhatunk ellenük is. Az HBO most induló nyolcrészes Ipar a klasszikus példát követi – a Tőzsdecápák (1987) után szabadon -, hősei pedig ifjú titánok, akik most keresik a helyüket a pénzpiacon. A (kitalált) londoni pénzintézet, a Pierpoint & Co befektetési bank gyakornokairól van szó, akik a cég különböző osztályain kezdenek neki a munkának, de itt nem csak dolgozniuk kell, hanem az átlagon felül teljesíteni, pótolhatatlanná kell válniuk, barátokat és szövetségeseket kell találniuk, mert fél év elteltével a vállalat a társaság egyik felét állandó munkatársnak szerződteti, a másik felét szélnek ereszti.
Az érvényesüléshez és túléléshez pedig mindenki más-más, a vérmérsékletéhez és főleg társadalmi hátteréhez illő stratégiát választ. A rasztahajú, orrkarikás afro-amerikai Harper (Myha'la Herrold) ha kell, hazudik, ha kell, szókimondó és rámenős, a csinos Yasmin (Marisa Abela) mindenkinek igyekszik a kedvében járni. A hiperintelligens Gus (David Jonsson) az eszében bízik, az alacsony sorból származó Hari (Nabhaan Rizwan) a belét is kidolgozza, a felső középosztálybeli Robert (Harry Lawtey) pedig csak élvezi a pörgést. Ez az alap, erre jön rá a főnökeikkel való viszonyuk, az, ami odahaza, a cégen kívül történik velük, az, hogy egymást hogyan látják, és persze ehhez jön még maga a biznisz. Amiből egy átlagember nyilván csak a lényeget érti, azt is csak nagy vonalakban, mert elhangzik itt mindenféle pótfedezet, likviditási engedmény meg nettó kötelezettség-korrekció, de az azért így is átjön, mikor van éles helyzet, mikor sikerült túljárni valakinek az eszén, és mikor van bukó.
Persze a Tőzsdecápák óta sok víz folyt le a Temzén, és ez már nem a fess fehér srácok játszótere, ugyanazért a pozícióért ugyanolyan eséllyel versengenek lányok, melegek indiaiak és feketék, illetve ezek mindenfajta kombinációja, még akkor is, ha nem a közvetlen jelenben, hanem a 2008-as világválság után járunk. Egy beszédes jelenetben egy fehér kolléganő összegzi, miért olyan veszélyes egy olyan munkatárs, aki fekete és aluljegyzett egyetemen végzett – lehet, hogy a kettő külön-külön hátrány lenne, együtt a siker záloga is lehet. A Mickey Down és Konrad Kay által összehozott sorozat, amelynek első epizódját Lena Dunham (Csajok) rendezte, sok mindent nagyon jól talál el. Jól és izgalmasan mutatja be, milyen az, ha fiatalon ennyi felelősség szakad az ember nyakába, és azt is, ki hogyan kezeli mindezt, jól mutatja be a közeget és az adott vállalati kultúrát, – nekem legalábbis hitelesnek tűnik, bár gőzöm sincs, milyen egy nemzetközi befektetési bank belülről, de még kívülről sem, és azt is láthatjuk, milyen, sokszor szexuális energiák fűtik ezeket a fiatalokat. És a show jó arcokat is talált, legalábbis a legfontosabb szerepekre.
A legizgalmasabb – és legtöbb műsoridőt kapó színész Myha'la Herrold, és vagy ő nagyon jó, vagy elképesztően jól használják az arcát, ami egyszerre átlagos és nagyon különleges. Ez persze elvileg ellentmondás: alapból nincs benne semmi különleges, de mégis elképesztően vonzza a tekintetet. Harry Lawtey tökéletesen hozza a jó szándékú, de öntelt, üresfejű angol srácot, David Jonssonnak pedig tényleg elhiszem, hogy akkora zseni, a többiekben viszont nem vagyok biztos. Abban sem vagyok biztos, hogy végig fogom nézni az egész válogatási folyamatot, de amit eddig láttam, az egyáltalán nem rossz, főleg ahhoz képest, hogy a pénzügyi szektorról van szó, ami alapjáraton baromira nem érdekel.
Értékelés: 8/10
