Valószínűleg a Lupin készítőit is meglepte az elképesztő siker, amikor 2021 januárjában a Netflix bemutatta az első évadot, mi is szerettük, odavoltunk érte, több okból is. Egyrészt azért, mert úgy tudott modern lenni, hogy

klasszikus irodalmi alapokra épített, mégpedig Maurice Leblanc Arsene Lupin regénysorozatára,

másrészt izgalmas és látványos volt, harmadrészt újra sztárt csinált a korábbi években csak gyenge vígjátékokban bohóckodó Omar Sy-ből. Várható volt, hogy ezt még bőven lehet folytatni, és a kicsit sötétebbre sikerült, de sokszor egyhelyben topogó második évad után itt a harmadik is. Ami úgy fejeződik be, hogy gyakorlatilag garantálja azt, hogy majd negyedszer is nekifutnak a témának.

Hogyan lehet egy új évadot felépíteni önismétlés nélkül, hogyan lehet újra izgalmassá tenni egy már alaposan megismert főhős újabb kalandjait? Új karaktereket kell behozni mellé, olyanokat, akik fontosak neki, és egy új, komoly ellenséget kell szerezni, hogy legyen tétje a dolognak. Az első epizódban Assane Diop (Sy) egy rendkívül értékes fekete gyöngyöt lop el a tulajdonos és a rendőrség orra elől

– nahát, mennyi ellopnivaló gyémánt, gyöngy, nyakék és egyéb bizsu van a nagyvilágban! -

, csakhogy a gyöngyre valaki más is igényt tart. Az illető elrabolja Assane anyját, akiről eddig egy szó sem esett, mert annak idején Szenegálban maradt, és innentől kezdve ő diktál, mi pedig szépen visszamegyünk az időben, hogy megtudjuk, miről is van szó. Ez persze minden film és sorozat gyengébb része, a megmagyarázós flashbackek, ahol fiatal színészek játsszák el történteket, a Lupin pedig eddig is használta ezt a dramaturgiai eszközt – most pedig kicsit túlhasználja.

Ami érthető, mert ahhoz, hogy új lendületet kapjon a sorozat, gyakorlatilag újra fel kellett építeni az alulról jött szenegáli fiú történetét, ahogy azt is újra ki kellett találniuk, hogyan adják nekünk el azt, miként tud mindig új álcákat találni egy majd’ két méteres, másfél méter széles, jellegzetes vonásokkal rendelkező férfi, akit ráadásul országosan köröznek. Ez utóbbira általában ügyesen építettek, van, hogy Diop azzal ússza meg a felismerést, hogy „előre megy” és inkább lyukat dumál a hasába annak, aki felismerné, arra panaszkodva, mennyi gondot jelent neki ez a „hasonlóság”.

Ebben persze a készítők szerint irónia is van, merthogy szerintük

nekünk, európaiaknak a legtöbb afrikai arctalan, felcserélhető.

És igen, a széria nagyon keményen ráfekszik Omar Sy tagadhatatlan karizmájára. Mert maga a sztori több sebből is vérezne, ha nem rá koncentrálnánk - mindenki más csak nagyon kevés játékidőt kapott -, és nem diktálna olyan tempót, ami mellett nehéz elgondolkodni azon, mi miért van. Az például sosem derül ki, hogyan járhatott a titokzatos ellenfél oly sokáig több lépéssel a szuperokos és mindig mindenre felkészült Diop előtt, pedig a dolog megért volna egy misét.

.

Harmadszor már nem igazán működnek a Lupin hivatkozások sem – eddig sem volt annyira hihető, hogy egy bevándorló srác pont erre kattan rá -, még úgy sem, hogy a hasonlóan Lupin-bolond rendőr (Soufiane Guerrab) még nagyobb szerepet kap az új évadban, akárcsak a J’accuse nevű kutya. Akinek a neve szép utalás Émile Zolára és a francia történelem egy adott korszakára. És persze megint ott van a család a volt feleséggel (Ludivine Sagnier) és a fiúval,

de a történet nélkülük is tökéletesen meglett volna,

pláne úgy, hogy a vértelen első és a már kissé erőszakosabb második évadhoz képest sötétebb a hangnem – itt konkrétan megölnek embereket.

Amiben ugyan van némi stílustörés, hiszen eddig az elegánsan kivitelezett trükkös átverésekről szólt minden, de legalább új kihívások érik a főhőst, akinek eddig talán túlontúl könnyű dolga volt.

Persze maga a sorozat sem annyira okos, mint amilyennek látszani akar, de elég látványos és tempós ahhoz, hogy ez ne számítson annyira.

Kérdés, hogy a nyitva hagyott befejezés után hogyan tudják majd folytatni…

Értékelés: 8/10