2005 tavasza volt, közvetlenül A Sith-ek bosszúja premierje előtt. Az iskolát, ahová jártam, teljesen leuralta a Star Wars-pszichózis. A nagyszünetekben és a napköziben méretes botokat kerestünk az udvaron, fénykardhangokat utánoztunk, és jediket játszva csépeltük egymást a könnyű testi sértés büntetőjogi kategóriáját bőven kimerítő módon. Aztán egy nap persze mindenki meg is kapta a jól megérdemelt osztályfőnöki intőjét. Óriási tragédia azonban nem történt: lehetett hazamenni Star Wars-legókat építeni, a Battlefront 2-vel és a Republic Commandóval játszani, vagy századszorra is újranézni az addig megjelent öt film egyikét.

Akinek vannak a fentiekhez hasonló emlékei, ne is olvassa tovább ezt a kritikát, hanem húzzon megnézni a Kóbor alakulatot, mert egészen biztosan imádni fogja.

A többieknek viszont azért lebetűzöm: a Disney+-on futó széria az eddig megjelent részek alapján az Andor utáni második legjobb Star Wars-sorozat lett. 

Az univerzumon belül és kívül a legtöbb nosztalgiára épülő kései folytatás/reboot csupán idézetek ismétlésével, cselekmények szolgai újrahasznosításával, vagy egyes szereplők szégyentelen visszaráncigálásával (rád nézek, kedves Romulus) próbálja megidézni a nagy eredetik varázsát. A Kóbor alakulat viszont mélyebb, elemibb módon szólítja meg a nézőben bujkáló belső gyermeket, és rántja vissza abba a lélekállapotba, amikor egy új Star Wars megjelenése ünnepszámba menő élmény volt. Még az is lehet, hogy pont ez a sorozat készteti majd arra a most felnövő generációkat, hogy botokkal csépeljék egymást, mint minden rendes gyerek.

Népszerűtlen vélemény: fenébe a Romulusszal, inkább az Alien: Covenant folytatását kérem

Lehet, hogy a Fede Alvarez által jó szakmunkásként dirigált, Excel-táblázatban kiszámított, Romulus-féle nosztalgia lesz pénzügyileg az Alien-frencsájz jövője, de aki tartalmilag bármi újat vár a szériától, inkább Ridley Scottra számítson.

Tovább

Idesapám, maga felé weimarizálódik a galaxis!

A történet A Jedi visszatér és Az ébredő Erő között, ugyanannak a kertvárosnak az intergalaktikus verziójában kezdődik, ahol a Kincsvadászok, az E.T., valamint a Super 8 is játszódik. Csak ez a bolygó tele van stréberekkel: androidok terelgetik az iskolába a gyerekeket, ahol bolygóközi középvezetőknek, fényrotátor-analistának, senior lézerkaszni-menedzsernek, meg hasonlóan unalmas munkákat végző alkalmazottaknak képzik ki őket. 

Szüleik pedig szintén büntetően unalmas életet élnek, miközben illedelmesen betartják az Új Köztársaság fojtogatónak tűnő szabályait. Engedelmeskednek a robotoknak, elkerülik a tiltott területeket, „9-től 5-ig”-munkába járnak, analizálják a fényrotátort, menedzselik a lézerkasznit, közben pedig azzal nyomasztják a gyerekeket, hogy tanuljanak-tanuljanak-tanuljanak, mert különben semmi nem lesz belőlük.

Azok, akik anno a lezárásokat nagyobb problémának tartották magánál a covidnál, nagyjából ilyen disztópiától rettegtek. A Kóbor alakulat első jeleneteit látva pedig, ha nem is fogadjuk el, de valamennyire megértjük, miért lesz vonzó az univerzum karakterei számára (is) majd az Első rend izgalmasnak, dicsőnek ható fasizmusa a bonyolult, kisstílű szabályokra épülő köztársaságosodás után. A sorozat azonban nem erről szól, hanem arról, hogy a négy főszereplő gyerek véletlenül elköt egy űrhajót és az univerzum peremére hiperűrugrasztja magát, ahol egészen más miliőbe csöppennek.

Innentől a Kincsvadászok-fíling mellé bekúszik a kalózos-hajózgatós, leginkább A kincses szigetre emlékeztető életérzés, a két tematikai vonal pedig – az első két rész alapján – úgy passzol egymáshoz, mint a lekvár és a mogyorókrém.

A kalózok univerzumában a Nick Frost által játszott robot, SM-33 kalauzolja tovább a gyerekeket, aki szinte paródiába illő kalóz karaktert hoz. A házsártos robot fél szemmel vizslatva, falábbal kopogva követi újonnan kinevezett kapitánya (a Ryan Kiera Armstrong által alakított Fern, a legérdekesebb gyerekszereplő) parancsait, akcentusa és szókincse is inkább illik egy kalózos filmbe, mint egy űroperába. Pár nézőnek talán túl sok lesz ez az egy viccre épülő karakter, de az írók egyelőre bölcsen a partvonalon tartják, és kis dózisokban adagolják őt, amikor szükség van a cselekmény előbbre görgetésére, vagy néhány lájtosabb pillanatra.

Gyerekekről szól, de nem gyerekes

Azt viszont szögezzük le: a gyerekszínészek elképesztően jók. A Star Wars lassan fél évszázados törtélelmében több próbálkozás is született arra, hogy fiatalokkal cipeltessék el egy-egy sztori oroszlánrészét. A leghírhedtebb példa a Baljós árnyak, amely számtalan más problémája mellett az ifjú Anakint alakító Jake Lloyd természetellenes, hamis játékától is szenvedett, de még az Obi-Wan Kenobi ifjú Leia hercegnője sem volt könnyű eset harsánysága és tudálékossága miatt. A fekete öves rajongók pedig emlékeznek még az Ewoks - Harc az Endor Bolygón című 1985-ös vegytiszta borzalomra, amiben pedig szinte versenyeztek a kiskorú főszereplők, hogy melyikük tud idegesítőbb lenni.

Ravi Cabot-Conyers, Ryan Kiera Armstrong, Robert Timothy Smith és Kyriana Kratter itt viszont azt is eléri, hogy még az első két részben alig megjelenő Jude Law hiányát is elfeledjük, akire pedig nagyjából az egész marketingkampány épült. Játékuk visszafogott, de kifejező, karaktereik között pedig működik a kémia, és a viccesebb pillanatok sem csúsznak félre. A sorozat nyitányában pedig tényleg nagyjából minden rajtuk múlik: általuk látjuk újszerűnek, egyszerre félelmetesnek és csodálatosnak a megnyíló galaxist, amely egy gyerek számára sokkal nagyobb kockázatokat rejteget, mint a legtöbb SW-történet majdhogynem mindenható jedi, vagy legalábbis dörzsölt harcos főszereplőinek.

Befutottak a Kóbor alakulat első kritikái – mindenki áradozik róla

Már két rész után a fiatal, gyerekbarát kalandfilmeket forgató Spielberghez hasonlítják a sorozatot jegyző Jon Watts–Christopher Ford-párost.

Tovább

A fiatal karakterek felépítése, és rendezett, élre hajtogatott háttere miatt is annyira hatásos a második epizód, amikor a szereplők egy lepukkant, kétes alakokkal teli kalózkikötőbe kerülnek. A Borgo nevű űrállomást szemlátomást a szigetelőszalag és az ima tartja egy darabban, ha pedig bárkire is csupán rossz szemmel néz az ember, könnyen előkerülhet a kés, meg a pisztoly. 

A Star Wars-filmek és -sorozatok számtalan alkalommal próbálkoztak azzal, hogy megidézzék azt az élményt, amit a nézők először éreztek az Egy új remény Mos Eisley-béli kocsmájának vad közegét meglátva, de talán a Kóbor alakulat kerül a legközelebb a sikerhez ezekben a jelenetekben.

2024-ben már nagyon nehéz meglepődni bármin, amit egy Star Wars-sztori nyújtani tud a nézőnek. Ám Jon Watts és Christopher Ford showrunnerek (akik a Marvel-féle Pókember-filmeken is együtt dolgoztak) erőteljes, magával ragadó illúziót teremtenek, amely könnyedén elfeledteti velünk fenntartásainkat. Sokunk számára ezen a ponton már jól betanult reflex csípőből fikázni mindent, ami Star Wars, de a Kóbor alakulat túljár az eszünkön: nem a szigorú nagykorút, hanem régmúltban rekedt, gyermeki énünket kapja el, aki még őszinte lelkesedéssel, cinizmus nélkül várta a következő utazást a messzi-messzi galaxisba. Reméljük, a további epizódok sem fognak emlékeztetni minket arra, hogy azóta már felnőttünk.