Ha Jean-Pierre Jeunet új filmmel jelentkezik, annak mindig hírértéke van, még akkor is, ha a premier nem egy A-kategóriás fesztiválon, hanem a Netflixen van. Az viszont papírforma, hogy új rendezése is disztópia – ezen legfeljebb csak az lepődhet meg, aki az Amélie csodálatos életén vagy a Hosszú jegyességen kívül mást nem látott tőle.

Jeunet a bemutatkozó filmjétől, a Delicatessentől kezdve a szürreális világok felépítésére specializálódott, ilyen az Elveszett gyerekek városa, az Alien 4 és a Micmacs is, úgyhogy az új bemutatója kapcsán legfeljebb csak az lehetett a kérdés, hogy ezúttal mennyire tekerte fel a bizarrométert.   

Nagyon.

Ez persze el is várható egy olyan filmtől, amely 2050-ben, a robotapokalipszis hajnalán játszódik, és ahol az emberek felett zsarnokoskodó újgenerációs androidok, a Yonyxok úgy néznek ki, mint robotzsarunak öltözött műfogsoros nagypapák egyenesen David Lynch valamelyik rémálmából. A helyszín viszont nem a felülnézetből egy nyomasztó lakóparkfalanszterre hasonlító nagyváros, hanem csak egyetlen, émelyítően színes okosház. Itt él a középkorú Alice és tinédzser lánya, Nina (akit még Hollandia víz alá kerülésekor fogadott örökbe), és éppen az új lovagjával randevúzik a férfi kamasz fiának jelenlétében, amikor váratlanul betoppan a volt férj az aktuális barátnőjével. Becsönget az idegesítő szomszédasszony is, de távozni már nem tud, mert a házat működtető mesterséges intelligencia vesztegzárat rendel el a „külső veszélyszint” megemelkedésére hivatkozva.

Az emberiség ellen forduló MI nemcsak a sci-fi műfajának, de a komplett filmtörténetnek is az egyik legelkoptatottabb kliséje, de a Bigbugban szerencsére árnyaltabb a kép. Egyrészt a François Levantal által alakított Yonyx annyira szórakoztatóan bizarr, egyszerre félelmetes és röhejes kreatúra, amelyhez foghatót még garantáltan nem láthattunk, másrészt nem ő az egyetlen robot a filmben. Alice házát Monique, a mechacseléd és a Rövidzárlat Number 5-jére hasonlító mindenes gép tartja karban, de fontos szerep jut Nina gyerekkori játszórobotjának, és az apja által házilag összebarkácsolt, bölcs tanácsokat osztogató „Einsteinnek” is. Ők négyen mind külön személyiséget és történetszálat kapnak, meg akarják védeni a ház lakóit a Yonyxtól, ezért minél emberibbé szeretnének válni, hogy elnyerjék a gazdáik bizalmát.

A baljós előjelek ellenére a Bigbug első felében nem az a legnagyobb tét, hogy ki tudnak-e törni az emberek a lakásból (azért próbálkoznak folyamatosan), hanem, hogy be tudnak-e jutni egymás ágyába, mintha nem is egy sci-fiben, hanem egy szexkomédiában bohóckodnának. A hangulat csak a Yonyx érkezésével változik meg, a feszültségszint növelése a filmnek is jót tesz, más kérdés, hogy a türelmetlenebb nézők addigra talán már ki is szálltak. A blőd poénok ugyanis nem mindig működnek, a rajzfilmszerűen elnagyolt karakterek pedig egy idő után inkább fárasztóak, mint viccesek. Mintha a francia rendezőt és állandó írótársát, Guillaume Laurant-t

az emberi szereplők kidolgozásánál jobban érdekelte volna a háztartási robotok Pinokkió-története.

Az intenzívebb finálé, a rengeteg szellemes vizuális ötlet és a bohóckodást láthatóan élvező színészek játéka összességében képes kompenzálni a film aránytévesztéseit, de a Bigbug ezzel együtt is inkább csak a Jeunet-rajongóknak való csemege.

A rendező mentségére viszont felhozható, hogy az elmúlt két év legjobb koronavírussal kapcsolatos poénját még így sikerült elsütnie.