Legutóbb a Sárkányok háza egyes epizódjai után zajlott annyi találgatás az amerikai szaksajtóban, mint most, nagyjából A Fehér Lótusz második évadának felétől, azaz harmadik–negyedik részétől kezdve. Ami nem is csoda, hiszen dramaturgiailag nagyon jól volt felépítve: miközben az első évadban mindössze a nyitó flash forwardban meglebegtetett haláleset sokkoló leleplezésére került sor a zárlatban, ami szintén jó móka volt, itt minden, addig lappangó feszültség az utolsó epizódban robbant, és szinte tényleg az utolsó percekig nem lehetett tudni,

ki az, aki nem hagyja el élve az aktuális nyaralóhelyet,

azaz Hawaii után Szicíliát.

Az alapkoncepció persze ezúttal is ugyanaz volt: egy szálloda buborékjában egyszerre szűkül össze és tágul ki a világ, hiszen mindenféle emberek zsúfolódnak össze viszonylag kis helyre; a gazdag vendégekkel ráadásul éles ellentétet alkotnak a helyiekből összetevődő alkalmazottak. Az eddig is tehetséges forgatókönyvírónak bizonyuló Mike White showrunner pedig (Különcök és stréberek, Jóravaló feleség, Rocksuli, A kutya éve, Brad helyzete, Megvilágosultam) természetesen nem annyira a világot térképezi fel – bár most határozottan többet látunk Taorminából és környékéből, mint a Covid alatt forgatott első évadban Hawaiiból –, mint inkább az emberi természetet.

Ha valamire, A Fehér Lótusz világára nagyon passzol az unásig idézett Tolsztoj-mondat, miszerint

„a boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”.

És miközben az első évadban a pénz és a pénzhez való viszony volt a fő vezérlőelv, addig most a szexualitás került a fókuszba, azaz a karakterek legtöbbje a szex miatt kerül bajba, a testiséghez fűződő megszállottsága miatt rója folyamatosan ugyanazokat a köröket, kátyúba ragad a szexuális élete, vagy épp azt gondolja, a szex segítségével jöhet el a jobb élet a számára.

A recept most is hasonló volt, mint az első évadban: az elején megint azt láthattuk, hogy történni fog egy haláleset, ami végig garantálja a baljós, vészjósló hangulatot és a fekete humort, ahogy a feszültséget is. A Fehér Lótusz karcos stílusához hozzátartozik, hogy miközben a felszínt normálisnak és nyugodtnak mutatja, a mélyben olyasmik zajlanak, amik általában nem szoktak egy szállodában (lásd a gyilkosságokat vagy az első évadban a szülést) – így egyszerre van jelen benne a hétköznapi és a rettentő. Az első évadban mindennek az volt a dinamikája, hogy egy egészen pitiáner dolog eszkalálódott és csúcsosodott ki egy fatális eseményben, ezúttal viszont azt láthatjuk, hogy a hősök némelyike nem mindennapi helyzetbe keveredik, hogy végül a szomorú zárlat legyen egészen triviális.

A Fehér Lótusz most véget ért második évadának pedig volt egy plusz vonzereje a korábbiakhoz képest, ami miatt az európai néző sokkal jobban tudott kapcsolódni hozzá: a távoli, egzotikus Hawaii után nemcsak a helyszín volt Európa, méghozzá a nem is olyan messzi Szicília, Taormina és környéke, ahol talán mi magunk is nyaraltunk már (ha nem is egy sokcsillagos hotelben), de az alkotók többször is megidézték az olasz filmművészetet. A Notóban forgatott jelenetek A kaland című, annak idején ugyanitt forgott Antonioni-film kompozícióit használták, az első évadból visszatérő Jennifer Coolidge figurája szintén Monica Vittit emlegette, és az egyik epizódban

És ha már szóba került Jennifer Coolidge karaktere, azaz Tanya: az ő figurája volt talán a legfontosabb az egész panoptikumból, mivel ő volt az, aki megteremtette a kapcsolatot az első és a második évad között, hiszen ott volt már Hawaiin is, ezúttal pedig a Fehér Lótusz-luxusszállodalánc szicíliai resortjában nyaralt. Mike White nemcsak azt ismerte fel helyesen, hogy az előző gárda ízig-vérig amerikai arcai közül a gyakran dívaként viselkedő, sokszor eltúlzott érzelmeket mutató Tanya az, aki a leginkább illik az olasz díszletek közé (ezúttal egy jópofa fricskával még az operába is eljut), de azt is, hogy ő az, akinek a fejlődési ívében is volt annyi tartalék, hogy még egy évadon át kitartson – lehetőséget adva az őt megformáló színésznőnek karrierje abszolút csúcsteljesítményére.

De a Tanyához újonnan csatlakozó karakterekben is van anyag bőven: a három generációt felvonultató, olasz gyökereit felkutatni vágyó nagyapa-apa-fiú trió mindegyik tagja máshogy szocializálódott, és különféleképpen örökíti át az alatta lévő generációra a nőkhöz való viszonyulást; a két fiatal házaspárból álló (csak látszólag) baráti társaság párjai között nagyon érdekesen alakul a dinamika, duóban és a két párt egymáshoz viszonyítva is. Tanya asszisztensének és a szálloda igazgatónőjének is megvan a maga tragédiája, s miközben a hotelbe beszivárgó szimpatikus prostituáltak változó sikerekkel sütögetik a maguk pecsenyéjét, a nagystílű melegekről csak a legvégén derül ki, hogy miben sántikálnak.

Ez a rengeteg figura nagyon dús és rétegzett világot ad ki: A Fehér Lótusznak jellemzően már a XVI. századi olasz festményeket idéző animált főcíme is olyan gazdag, és olyan sok minden van benne a szexuális utalások mellett is a karakterekre vonatkozóan, hogy érdemes lemerevítve külön is megvizsgálni, hiszen tele van szimbólummal. Ezek után nem csoda, hogy a sorozattal kapcsolatban számtalan összeesküvés-elmélet merült fel, és közel sem csak arra vonatkozóan, hogy ki fog meghalni. Nem túl meglepő módon persze az okoskodók sok mindent túlgondoltak a valós megoldáshoz képest, de annyiban igazuk volt, hogy Mike White szériájával kapcsolatban

abszolút benne volt a pakliban szinte bármi

– még az is, hogy a naiv Albie csak játssza az ártatlant, vagy hogy Daphne nem egy szomorú megküzdési stratégiát választó unatkozó háziasszony, hanem a háttérből a szálakat mozgató gonosz lángelme.

A sorozat második évada ráadásul annyi ígérettel zárul, és marad is benne kifejtetlen dolog bőséggel, hogy már alig várjuk a harmadikat.

Mike White már meglebegtette, hogy Hawaii és a pénz, Szicília és a szex után valahova keletre menne tovább, ahol a halállal való kapcsolatot vizsgálná, természetesen szatirikusan és fekete humorral. Mivel a második évad záróepizódjában az egyik említett házaspár a Maldív-szigeteket emlegette, nem lennénk meglepve, ha az alkotók legközelebb ott raknának fel újabb réteg tapétát a szállodaszoba falára. És nagyon érdekes lenne, ha ezúttal Tanya karaktere helyett a „frenemy” házaspárokat követhetnénk tovább egyszerre boldog és boldogtalan életükben.