Káromkodni, obszcén szavakat használni néha muszáj, sokszor még jól is esik, és ezt azok is tudják, akik tűzzel-vassal irtanának mindenféle verbális illetlenséget. Abba már ritkábban gondolunk bele, amikor éppen Samuel L. Jackson vagy Mucsi Zoltán bravúros trágárságcunamiját élvezzük, hogy honnan is erednek kedvenc tiltott szavaink, és pontosan mikor és hogyan lettek tabusítva. A Netflix hatrészes minisorozata arra vállalkozott, hogy választ ad ezekre a kínzó kérdésekre, informatívan és viccesen.

A Szitokszavak története (History of Swear Words) persze amerikai produkció, úgyhogy elsősorban az angol szleng rejtelmeibe avat be, de jó hír, hogy ettől függetlenül is hasznos és tanulságos. A műsor, amelyet Nicolas Cage, a bizarr dühkitörések és a túljátszások pápája vezet egy 19. századi szivartermet modellező IKEA-díszletből, az életvitelszerűen káromkodó humoristák mellett nyelvészeket, lexikológusokat, társadalomtudósokat is megszólaltat, hogy minél teljesebb képet kapjunk a tárgyalt szavak etimológiájáról.

A húszperces epizódok egy-egy szóra fókuszálnak. Van köztük olyan, pl. a „shit” („szar”), amely magyarul is pont ugyanazt jelenti, sőt a világ minden nyelvén pont ugyanazért minősül tabunak. Igaz, máshol talán nem alakult ki olyan pozitív árnyalata, mint az angolban, magyarul legalábbis még soha nem hallottam, hogy bárki is „De jó ez a szar!” felkiáltással dicsérné meg édesanyja főztjét a vasárnapi ebéd közben, miközben az angolban a „good shit” az elismerés legmagasabb fokozata. Ugyanilyen izgalmas a „bitch” is, amit a magyarban nem lehet egyetlen szóra lefordítani, és ezt szerencsére a sorozat magyar feliratának készítője is érezte, mert kontextustól függően hol a „kurva”, hol a „szajha” kifejezést használja. (A fordítás egyébként végig magas színvonalú.)

A „dick” és a „pussy” kapcsán is rácsodálkozhatunk az angol nyelv rejtelmeire, a magyar változatokkal, a „pöcs”-csel” és a „punci”-val ellentétben ezeknek ugyanis van szalonképes jelentésük is, az előbbi a Richard becézése, az utóbbi a macska szinonimája, ami persze számos kiváló (és legalább ennyire infantilis) poén elsütésére ad lehetőséget. Megtudhatjuk például, hogy a Watergate-botrányba belebukó Richard Nixon elnök a „Tricky Dick” (trükkös pöcs) gúnynevet érdemelte ki, Dick Swett képviselőt viszont jó eséllyel pont azért választották be a kongresszusba, mert a szavazók viccesnek tartották a nevét (a Swett eléggé hasonlít az izzadságot, verítéket jelentő sweatre.)

A szupersztár persze egyértelműen a „fuck”, amelyet még azok is ismernek, akik egyetlen (másik) angol szót sem tudnak. A szakértők és a stand-upos humoristák is alig leplezett büszkeséggel sorolják, milyen sokféleképpen használható az indulat kifejezésétől a közösülésre való felszólításon át a sima kötőszóig. Itt talán hasznos lett volna, ha valamelyik akadémikus elmondja, hogy a „fuck” ebből a szempontból nem egyedülálló, a nemzeti verziók, élen a magyar „baszd”-dal ugyanolyan kreatívan forgatható verbális svájci bicskák. Ebben a részben hangzik el az egész sorozat legmeglepőbb triviája: a filmes fuck-rekordot nem Samuel L. Jackson, hanem Jonah Hill tartja A Wall Street farkasának köszönhetően.

A miniszériából az is egyértelműen kiderül, hogy a nyelv az ideológiai küzdelmek legfőbb terepe. A hátrányos helyzetű kisebbségek vagy a magukat elnyomottnak érző csoportok úgy harcolnak a sértő, megalázó kifejezések ellen, hogy kifordítják, újrahasznosítják ezeket a szavakat. Így lett elfogadott a „bitch” a nők és a melegek egymás közti kommunikációjában, és a „pussy”-t is visszavették a tulajdonosaik, pláne miután Donald Trump az elhíresült hangfelvételen a nők fogdosásával dicsekedett. A sorozat ezeket a folyamatokat szépen levezeti, de kicsit talán túl is tolja a biciklit, mert szinte csak feminista szakértőket szólaltat meg, így csak egyfajta olvasatát kapjuk meg ezeknek a változásoknak. A leghírhedtebb szó, az Angliában elfogadottabb, de Amerikában óriási tabunak számító „cunt” kimaradása is jelzi azért, hogy a Netflix bátorsága csak a politikai korrektség határáig terjed.

A sorozatban természetesen megemlítik a Hays-kódot, Hollywood önkorlátozó szabálygyűjteményét, amely 1934 és 1968 között meghatározta, hogy mit tilos a vászon bemutatni és kimondani, épp ezért furcsa, hogy a káromkodás olyan stand-upos legendáiról, mint Lenny Bruce vagy George Carlin szó sem esik. Előbbit többször is letartóztatták obszcenitás vádjával (őt játszotta Dustin Hoffman a Lennyben), utóbbi pedig egy listában szedte össze azt a „hét mocskos szót”, amelyet tilos a televízióban kimondani (az ügy eljutott a legfelsőbb bíróságig.)

Nicolas Cage-ék nyelvészeti gyorstalpalója persze a hiányosságok ellenére is hasznos, pláne mert az utolsó epizódban egy másik érdekességre is rámutatnak a „damn” (átkozott) kapcsán. Ez az a szó, amit ma már csak a nagyon istenfélő emberek tartanak illetlennek, és ők is inkább csak a „goddamn” (istenverte) formában. A tanulság: a trágár szavak szavatossága lejár, amikor a hozzájuk kapcsolt tabuk érvényüket vesztik. Éppen ezért (és ezt már nem a sorozat, hanem én teszem hozzá), nem érdemes teljes elfogadást követelni a káromkodásoknak. Most például elpanaszolhatnám, hogy a szövegszerkesztőm az összes trágár szót gondosan aláhúzta, azzal a figyelmeztetéssel, hogy „durva, bántó vagy obszcén szó”, de a „fuck”, a "shit" és társai pont azért olyan ízletes gyümölcsök, mert tiltottak.