Nem úgy általában, hanem abban a szerepben jobb Jake Gyllenhaal, amit még 1990-ben Harrison Ford is eljátszott, és bár minden tárgyalótermi krimi tök ugyanolyan, az Ártatlanságra ítélve sorozatként is jobban működik, mint annak idején filmként.
Ismerős a cím?
Ha a kissé nyögvenyelősen hatásvadász cím ismerős lenne, az nem véletlen, Ártatlanságra ítélve címmel megjelent még 1990-ben egy Alan J. Pakula rendezte tárgyalótermi thriller Harrison Ford főszereplésével. Az is és a most az Apple TV+-on debütáló, nyolc epizódból álló minisorozat is egy bizonyos Scott Turow írása alapján született, aki joggal érezhette magát otthon a bírósági tárgyalásokon. A Harvard jogi karán végzett, először ügyvédként dolgozott, majd ügyészként nagy nyilvánosságot kapó, emlékezetes korrupciós ügyeket vitt,
hogy aztán a pályája csúcsán a fejéhez kapjon, hogy jé, én inkább regényeket akarok írni.
A két dolog persze összeért, és Turow nagyrészt olyan könyveket írt, amelyek címében szerepel az Igazság vagy az Ártatlanság hívószó. Talán mondanunk sem kell, de aki annak idején látta a Ford-filmet, és emlékszik a végére, annak a J.J. Abrams executive produceri ügyködésével született széria kevés meglepetést fog tartogatni.
Miről is van szó?
Persze induljunk ki abból, hogy teljesen új történetről van szó. Brutálisan meggyilkolnak egy ügyésznőt (Renate Reinsve), az ügyet pedig a főügyész helyettese, a nagymenő Rusty Sabich (Jake Gyllenhaal) kapja, akinek nincs könnyű dolga, két okból is. Újraválasztási kampány van Chicagóban, főnöke (a remek Bill Camp) állása azon múlik, megtalálja-e a gyilkost,
ha kudarcot vall, röpül ő is,
az állását pedig az ellenfél jobb keze – ha úgy tetszik, saját maga ellentétpárja, a szintén rámenős Tommy Molto (Peter Sarsgaard, aki mellesleg Gyllenhaal sógora) kapja meg. Másrészt a jóképű fiatal ügyész és az áldozat annak idején kavartak, amiről Rusty felesége (Ruth Negga) is tud, azóta meg is bocsátott, csak ugye van némi neheztelés, ami feléled, amikor látja, hogy férje milyen szenvedéllyel veti bele magát a nyomozásba. Csakhogy más is gyanakodni kezd hősünkre, aki lassan gyanúsítottá válik abban az ügyben, amiben ő maga kezdte le a nyomozást. Nem is olyan lassan, már az első epizód végére.
Ezek teljesen egyformák!
A tárgyalótermi krimik – rendszerint még a megtörtént eseményeket feldolgozók is – olyanok, mint a szélhámosfilmek. A különbség az aprólékosság, a pontosság, de a határok elmosódnak. Itt is elvezetnek minket egy irányba, ujjal mutogatnak valakire, hogy aztán előkerüljön valami új bizonyíték, új információ, ami csavar az egészen, hogy megint új nyomon induljunk el, ami vagy nem vezet sehová, vagy valami egészen nyakatekert módon vigyen el minket a megoldás felé, amiről akkor még nem is tudjuk, hogy
maga a megoldás.
A tét ezekben a filmekben és sorozatokban megdönthetetlennek tűnő bizonyítékok hitelességének cáfolása vagy egy tanú szavahihetőségének kikezdése, vagy akár pont fordítva, aminek a műfajon belül megvannak a maga szabályai. Ezeket a rendező, forgatókönyvíró és showrunner David E. Kelley – akinek masszív tapasztalata van a jogi drámákban és sorozatokban – tökéletesen ismeri. Itt is pont ugyanaz zajlik, mint szinte minden tárgyalótermi krimiben, azzal az apró kivétellel, hogy itt egy ügyész lesz hirtelen vádlott, aki tulajdonképpen hazai pályán mozog, miközben a vádat képviselő kollégának személyes okai vannak arra, hogy őt a rács mögé juttassa.
Egyformák, de ez baj?
A nagy kérdés az, baj-e, hogy teljesen egyformák ezek a bírósági történetek, ráadásul úgy, hogy az „egyforma” hatványozottan igaz, mert egy remake-ről van szó. A válasz az, hogy nem gond, mert magát a műfajt is szigorúan „gúzsba kötik” a saját szabályai, és ha valaki jó tempóban, megfelelő arányérzékkel nyúl ehhez, akkor abból csak jól jöhet ki. Jelen esetben előny is, hogy egy 8 epizódból álló, zárt végű minisorozatról van szó, mert több idő jut a karakterek felépítésére, háttérsztorijuk ismertetésére, izgalmas mellékszálak behúzására, és az alkotók élnek is a lehetőséggel. Adott egy korábbi eset elítélt gyilkosa, adott az áldozat magánélete, a vádlott családja, a főnök és kihívója közötti ellentét és még sok minden más, amivel nem csak tökéletesen meg lehet tölteni a megnövekedett játékidőt, de ragyogóan fel lehet építeni az esetet, a tárgyalást és az odáig vezető utat.
Mitől más, mint a film?
Az Apple sorozata egyrészt nagyvonalúan bánhat a játékidővel, és így olyan témákat is feltérképezhet, amire a 122 perces, nem igazán emlékezetes filmnek nem volt lehetősége. Ez mindenképp hatalmas előny, mert ez az Ártatlanságra ítélve alaposságában, részleteiben jó, nem az alapcselekményért, ami alapjáraton sok marhaságot tartalmaz, főleg a lezárást illetően. Másrészt eltelt 24 év, megváltozott sok minden. Például az, hogy a nők nagyobb szerepet kapnak mind a jogrendszerben, mind az ezt bemutató sorozatban – Kelley mellett egy bizonyos Anne Sewitsky viszi a szériát -, és ez látszik is. Halkan jegyzem meg, hogy
a nőknek az eredeti verzióban is kiemelt szerepe volt,
de itt még inkább. Elsősorban a megcsalt feleségnek, akit generációjának egyik legjobbja, Ruth Negga alakít, akit a Preacher vagány Tulipjaként vagy a Loving feleségeként ismerhetünk, és most is nagyszerű. Az áldozatot az a Renate Reinsve játssza, aki a norvég A világ legrosszabb emberéből lehet ismerős – őt nyilván emlékképekben látjuk -, de a főhőst segítő nyomozó is nő lett ebben a verzióban.
Harrison Ford vagy Jake Gyllenhaal?
Harrison Fordot szeretjük, de nagyrészt megszokásból. Elképesztően ikonikus szerepeket játszhatott el, Han Solót és Indiana Jonest, és nem tudni, hogy a szerepei miatt szeretjük-e, vagy miatta szeretjük a szerepeit. Kétségtelen, hogy mindig is rendkívül erős a kisugárzása – és limitált az eszköztára. Jake Gyllenhaal esetében ez talán fordítva van, ő elég sok mindent el tud játszani a romantikus vígjátéktól a háborús filmen át az akciófilmig – vicces is, hogy igyekezték őt úgy öltöztetni, hogy ne látszódjanak annyira az Országúti diszkóra növesztett izmai -, de ismertségben, szerethetőségben nem jár ott, mint Ford. Ez sem feltétlen baj, mert
ezt a sztorit inkább játékkal, mint karizmával kell eladni,
annál is inkább, mert ő sem mindig jófiú, neki is van egy sor ostoba vagy meggondolatlan döntése. Ahogy itt senki sem egyértelműen jó vagy rossz, ahogy haladunk előre, és mindenkit a főhőshöz való viszonya határoz meg a sorozaton belül, így nem árt, ha az illető nem feltétlenül szerethető.
Amúgy a széria egyik legjobb alakítását egy mellékszereplő nyújtja, aki főügyészi pozícióra pályázik, és az őt alakító O.T. Fagbenle (A szolgálólány meséje) olyan bámulatosan tud átalakulni tenyérbemászó politikusból profi jogásszá vagy kellően határozott főnökké, hogy le a kalappal előtte.
Értékelés: 9/10
