Tavaly indult el egy igen népszerűnek bizonyuló cikksorozat itt a PORT.hu hasábjain Pótvizsga címmel, amelyben szerkesztőségünk tagjai rendszeres időközönként színt vallanak: éveken keresztül úgy írtunk cikkeket egy-egy egekbe magasztalt kultfilmről, hogy valójában nem is láttuk azokat. A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, a David Lynch-féle Dűne, a Fegyvernepper, Az ördög ügyvédje, a Csapd le csacsi!, A nagy Lebowski, a Szép lányok, ne sírjatok!, a Szamárköhögés,  az Egészséges erotika, a Beetlejuice – Kísértethistória, a Kapj el, ha tudsz!, a Halálsoron, A tizedes meg a többiek, a Megáll az idő és a Nincs bocsánat után és az Eldorádó után nálam ezúttal A sebhelyesarcú került sorra. Nem bántam meg!

A sebhelyesarcú Brian De Palma 1983-as kultfilmje, amit Magyarországon szokás szerint néhány év késéssel, 1985-ben mutattak be. Én ekkor még csak 3 éves voltam, így értelem szerűen még ha el is jutottam moziba, a Süsü, a sárkányt vagy a Hupikék törpikék és a csodafurulyát néztem meg, és nem Al Pacino véres ámokfutását. Ez a film a '80-as években persze nemcsak moziban volt látható idehaza, de másolt VHS-kazettán is terjedt – így bukkant fel többek között az HBO új ügynöksorozatában, A besúgóban is, ahol az 1985-ben ellenzékieskedő közgázosok kénytelenek ezt a filmet megnézni videón, mert a Rambo hangalámondásos verziója elkeveredett. Nem mellesleg innen jött nekem is az ötlet, hogy kipipáljam végre A sebhelyesarcút, mert az elmúlt 30 évben egyszer sem csíptem el a tévében, a mi egyetemi vetítéseinken pedig olyan kultfilmeket néztünk anno, mint a Nosferatu, a Metropolis, a Dr. Caligari, a Patyomkin páncélos vagy Antonioni Nagyítása. Úgyhogy épp ideje volt bepótolni ezt a nagy klasszikust!

Érdekesség, hogy A sebhelyesarcú a maga korában egyáltalán nem örvendett kultikus népszerűségnek. Sőt, az amerikai kritikusok egyenesen berzenkedtek tőle: egy durva nyelvezetű, extrém véres és feleslegesen erőszakos B-filmnek könyvelték el,

amiben többet káromkodnak, mint az addigi hollywoodi filmekben összesen, és az eszelősen viselkedő főszereplő akkora kupac kokainba fúrja bele a fejét, mint a Himalája!

Az ünnepelt íróról, Kurt Vonnegutról például feljegyezték, hogy annyira undorodott a híres-hírhedt láncfűrészes jelenettől, hogy kisétált a vetítésről. Csoda, ha mindezek után mára mémmé vált szinte minden második jelenete? Hovatovább, egyesek sportot űznek abból, hogy egyetlen videóba gyűjtik ki a főszereplő maffiacézárt, Tony Montanát alakító Al Pacino összes káromkodását – a lenti videó tanúsága szerint például összesen 195 alkalommal harsan fel a filmben a fuck! szó.

Ahhoz, hogy mára A sebhelyesarcút is ugyanúgy a legjobb maffiafilmek közt emlegessük, mint A keresztapa-trilógiát vagy a Volt egyszer egy Amerikát, egy igen-igen szerencsésen kijött égi együttállás kellett. Legelőször is az, hogy a forgatókönyvíró, Oliver Stone és a rendező, Brian De Palma, Hollywood akkori fiatal és feltörekvő fenegyerekei gondoljanak egy merészet, és úgy forgassanak remake-et az 1932-es A sebhelyesarcúból, hogy a történet a szesztilalom idején bűntől fuldokló Chicago helyett a '80-as években Miamiban virágzó kokaincsempészetről szóljon (bár ez az ötlet a legenda szerint nem tőlük származott, hanem a film megrendezésével eredetileg kacérkodó Sidney Lumet-től).

Szintén nagy újítás volt, hogy Al Pacino ebben a filmben még véletlenül se az a fajta „jó házból való, úriember gengszter” legyen, mint amilyen korábban Michael Corleone volt szintén az ő alakításában, hanem épp ellenkezőleg! Egy bestiális kegyetlenséggel dolgozó maffiózót alakítson, aki egy görbe úton járó, nincstelen kubai bevándorlóként kezdi a szakmát a szamárlétra legalján, hogy aztán a tudatosan agresszív nyomulásával elérjen mindent, amit akar, és a végén már ne piti gengszter legyen, hanem az amerikai alvilág fényűző palotában héderező királya.

A semmiből feltűnő nincstelen figura, aki szívós munkával mindent elér, sőt még annál is többet, egyenesen a legnagyobbak közé kapaszkodik fel, mindig is kedvelt toposz volt Hollywoodban. Közhely, hogy az amerikaiak szerint „minden amerikai képes üres zsebbel milliomossá válni”, mégis ilyen történeteket ont futószalagon majd' 100 éve az Álomgyár, gondoljunk csak Chaplin filmjeire, A nagy Gatsby-re vagy épp Rockyra.

A sebhelyesarcú viszont sokkal inkább az Amerikai Álom kifordított tükörképe, ahol a nagyon szegény fiú nagyon hamar lesz nagyon gazdag és nagyon gonosz. Így aztán végül a bukása is ugyanolyan törvényszerű, mint III. Richárdé, Macbeth-é meg a többi tragikus Shakespeare-hősé... 

A film kultikussá válásában is megfigyelhető egyfajta „negatív összegű népszerűségnövekedés”. Bár Oliver Stone és Brian DePalma aligha ilyen céllal forgatta le annak idején A sebhelyesarcút, Tony Montana alakja valódi példaképpé vált a '80-as években számos latino és fekete kisebbséghez tartozó amerikai gengszter számára, akik azt szűrték le a filmből, hogy ha egy extrém módon rámenős és erőszakos az ember, akkor belőle is az élet császára lehet. Míg Marlon Brando kimért és elegáns Don Corleonéja a valódi bűnözők számára afféle „talpig úriember Keresztapa”-mintaképet jelentett, addig a nőket és a kokaint is ugyanolyan élvezettel habzsoló, a túlcicomázott villájában állig felfegyverkezve rohangáló, félőrült Montana alapjaiban változtatta meg a '80-as évek utcai öltözködési divatját, valamint az igazi és a kitalált gengszterkultúrát, gondoljunk csak az 1984-ben elinduló Miami Vice tévésorozat kirobbanó sikerére, vagy az újabb és újabb Grand Theft Auto videójátékok sokmilliós eladásaira.

Tony Montana ugyan látványosan meghalt, ám a szelleme tovább él a szórakoztatóipar  összes hawaii ingben keménykedő bűnözőjében. 

Kiknek ajánljuk?  A maffiafilmek szerelmeseinek, és azoknak, akik eddig csak a GTA: Vice Cityből ismerték a Miami napfényes tengerpartján diszkózenére korzózó, csiricsáré ingeket és zakókat hordó gengsztereket.

Ítélet: 8/10

A film a Netflix kínáltában tekinthető meg.