Szokás mondani, és mi is mélységesen egyetértünk az állítással, hogy a filmes gonoszok szinte kivétel nélkül sokkal szórakoztatóbb, színesebb és árnyaltabb karakterek, mint a hősök, akiknek annyi szabály köti a kezüket. A rosszak könnyen átléphetnek bármely határt, és közben élvezhetik azt, amit csinálnak. Így nem csoda, hogy egyre több, korábban negatív karakter kap saját filmet – vagy sorozatot –, aki a legnépszerűbb szuperhősök ellenfele volt. A csavar persze az, a saját történetükben

MUSZÁJ őket jóként, esendő, emberi lényként ábrázolni.

Ilyen volt Venom, Szörnyella, Harley Quinn és természetesen a saját filmet és folytatást is kapott Joker (2019). Aki eredetileg ugyanúgy a Denevérember ádáz ellenfele volt, mint a Batmanben (2022) újra feltűnő Oswald Cobblepot, vagyis a Pingvin, akinek a MAX-on lett saját sorozata.

Aki saját sorozatot kapott, olyan rossz ember nem lehet, igaz? Nos, a Pingvin címszereplője, a rövidített nevén szereplő Oz Cobb (Colin Farrell) itt még nem nehézsúlyú bűnöző, csak a Falcone-klán egyik középszintű végrehajtója, aki a drop nevű drogot gyártja és terjeszti, fedőtevékenységként pedig a Jéghegy nevű klubot viszi. Csakhogy Carmine Falcone halálával meginog a bűnszerkezet, Cobb pedig lehetőséget lát arra, hogy feljebb lépjen a ranglétrán. Egészen pontosan indulatból elkövet valami ostobaságot, amiből aztán ki kell valahogy jönnie, és ami megkavarja annyira az állóvizet, hogy abból előnyt kovácsolhat. Eközben magával hurcol egy Victor nevű fiatal srácot (Rhenzy Feliz), aki a haverjaival a felniket akarta lelopni Cobb kocsijáról. Bűntársává és mindenesévé teszi – és bármikor elteheti láb alól, ha már nincs rá szüksége.

Merthogy Craig Zobel  rendező – akinek legutóbb az Easttowni rejtélyeket köszönhettük – nem akarja kapásból rokonszenvessé tenni a Pingvint. Ő sokkal inkább olyan, mint egy sarokba szorított patkány, aki előremenekül, mert nem elég erős ahhoz, hogy szemtől szemben megküzdjön ellenfeleivel. Ahhoz azonban elég okos, hogy minden lehetőséget kihasználjon, hogy az adott helyzetet a saját hasznára fordítva ártson azoknak, akik veszélyt jelentenek rá.

Akárcsak a Joker Arthur Fleckje, ő is a saját nyomorúságából táplálkozik:

torz arcából, deformált lábából – amit közelről is megismerhetünk. Ahogy megismerhetjük már demens, de még mindig parancsolgató anyját (Deirdre O'Connell) is, és az első részben utalnak arra, hogy itt egy rendes emberből lett bűnöző, akinek valamiféle tragédia törte ketté az életét. Igaz, a lila színhez való furcsa vonzalma – autók, öltönyök – már jelzi, hogy ez az ember igenis vágyik a figyelemre és a pompára.

Cobb ugyan az első megmérettetéseket megússza – ahogy a szolgálatába kényszerített szegény Victor is –, de hamar szerez magának egy befolyásos és kiszámíthatatlan ellenfelet. Sofia Falcone (Cristin Milioti) nemrég szabadult az Arkham elmegyógyintézetből, ahová nyilván nem véletlenül került. Sofiával  tulajdonképpen rokonlelkek. Akárcsak Cobb, ő is egyfajta kívülálló, akit mások rendre alábecsülnek, és akinek eltűnt bátyja (Michael Zegen) volt a legfontosabb kapaszkodó az életében. Mint Cobb, Sofia is teljesen új szerepben találja magát, amelyben újra kell definiálnia önmagát, csakhogy őt teljesen más hajtja, mint a Pingvint:

elsősorban a bosszú, másodsorban a bizonyítási vágy.

Ezzel viszont sebezhetőbbé, manipulálhatóbbá válik – de még így is ő a legveszélyesebb ellenfél. Persze Sofia Falcone nem itt jelenik meg először a képregényeken túl. A karakter már szerepelt egyik másik előzménysorozatban, a Gothamban, de az eddig látottak alapján itt más utat szántak neki, kevésbé őrültet, talán szimpatikusabbat, mint korábban.

Ami logikus, ha a Pingvinnek is valami hasonlót gondoltak ki. Csakhogy Colin Farrell annyit kikotyogott egy interjú során, hogy bár Oz Cobb az első két részben még viszonylag szimpatikus,  

az utolsó, nyolcadik rész végére már gyűlölni fogjuk.

Ez pedig jó hír, mert a negatív hősök kimosdatása csak azért, hogy saját történetet kapjanak, a könnyebbik út, és a Pingvin ezek szerint a nehezebbet járja majd. Ahol azt a logikát követjük, hogy a főhősnek folyton ki kell magát vágnia valamilyen szorult helyzetből, mi pedig azt a beidegződést követjük, hogy annak drukkolunk, aki bajba került – függetlenül attól, hogy a bajt ő hozta a saját fejére –, és azt értékeljük, ha az illető a bajból a lehető legügyesebben jut ki.

Ezt a logikát követte A tehetséges Mr. Ripley (1999) is zseniális módon, és itt szintén működik ez a fajta gondolatmenet. Amihez persze kell egy nagyon meggyőző Oz Cobb, egy ragyogó sminkes csapat és a szószátyár Colin Farrell. Aki ugyan korunk egyik legjobb és legszerethetőbb színésze, de annyira egyenetlen a filmográfiája, mintha orosz rulettet játszana a szerepválasztásaival. A nemrég bemutatott Sugar című sorozata például csapnivaló – pedig ott is executive producer volt, akárcsak a Pingvin esetében, de most magára talált. Mi viszont alig találjuk meg a maszk és a több réteg műháj alatt, de ott van, iszonyú energiákat mozgósít, sőt, még a hangjával is elképesztően játszik.

Bár remek a magyar szinkronos verzió Czvetkó Sándor hangjával, a sorozatot az eredeti angol hanggal érdemes nézni. Mert Farrell hangja most is lenyűgöző, akkor is, ha éppen szörnyű embert játszik, de valahogy el tudja nekünk adni, hogy szurkoljunk neki. Persze az is lehet, hogy pályája ezen szakaszában egyszerűen

jobban állnak neki az ellentmondásos, sőt, brutális figurák.

Az még hátrány lehet, hogy a történetben a Sofia Falconét alakító Cristin Miliotin és a kvázi szolgaként tartott srácot játszó Rhenzy Felizen kívül nincs más fontos és/vagy igazán izgalmas karakter, így ugyanis leszűkül az a mozgástér, amin belül tényleg érdekes marad a cselekmény. Ez még persze változhat, bár szerintem nem fog. Lehet, hogy nem is baj, mert a folyton valamilyen tervet szövő, magát bajba sodró, majd abból kivágó Pingvin önmagában is elég izgalmas figura.

Értékelés: 9/10