Szabad viccelni a Stasival, a KGB-vel és társaival? Szerintem szabad, és a Kleo című német Netflix sorozat készítői szerint is. Az egykori NDK-s államvédelmi szerv nyilván nem hagyott kellemes emlékeket maga után, de attól még lehet egy fekete humorral átszőtt német kémmese kiindulópontja. Amiben tényleg bármi megtörténik, miközben egy bizonyos Kleo Straub (Jella Haase) keresi a berlini fal leomlása után azokat, akik annak idején elárulták. Mert minden kémfilmben van árulás. Bár megszoktuk, hogy csodaszép hollywoodi színésznőket árulnak el Kelet-Berlin szürke utcáin, mint a Vörös verébben Jennifer Lawrence-t vagy a Fekete Özvegyben Scarlett Johanssont. Most végre egy echte keletnémet kémcsajt kapunk, aki halálos – és halálosan vicces.

Kleo Straub a Stasi nem hivatalos akciócsoportjának ügynöke, akit akkor ismerünk meg, amikor legújabb bevetésén egy nyugat-berlini diszkóban idegméreggel végez egy általa ismeretlen férfivel, akit becsábított a WC-be. Minden jól megy, ám valaki felfigyelt rá: egy szabadnapos rendőr (Dimitrij Schaad), és bár senki sem hisz a balfék zsarunak, mégis furcsa események láncolata indul be. Kleót letartóztatják, és minden ismerőse ellene vall, még az őt felnevelő, a Stasinál vezérezredes nagyapja is. Az egyébként terhes lányt hazaárulásért életfogytiglanra ítélik, odabent elvetél, ám három évre rá leomlik a Fal, a politikai foglyok amnesztiával szabadulnak. Kleo is szabad, és válaszokat keres – és felelősöket. És nem csak keres, talál is, de amint a kezei közé kerül valaki, az furcsa módon hamar kileheli a lelkét, mielőtt igazi válaszokat adhatna. Mert Kleo, bár valóban profi ügynök, egy kicsit szeszélyes, könnyen felkapja a vizet, néha meggondolatlanul cselekszik, ha elragadják az érzelmei.

Bár halálosan veszélyes is tud lenni, képes sok lépésben előre gondolkodni, Kleóban van valami gyermeteg. Szeret táncolni, mozgalmi dalokat dúdolni, nem szeret egyedül aludni, gyakran melankolikus, és még mindig hisz a testvériségben, egyenlőségben és szeretetben. Ő munkásosztály ökle, csakhogy azok, akiknek dolgozott, nemcsak őt árulták el, de mindent, amiben eddig hitt. Bár a Kleo nem politizál, de, ha csak nagy vonalakban is, remekül adja vissza mindazt, ami a széteső NDK-ben történt. Azt, hogy a kezdeti eufória után annyian érezték azt, hogy magukra hagyták őket, hogy az új Németországban csak a szegény rokonok lehetnek, a félelmet, hogy mi történik majd az állami vagyonnal, a lakásokkal, az oktatással, az egészségüggyel, és így tovább. A Kleo készítői, a magukat HaRIBo-nak nevező Hanno Hackfort, Richard Kropf, and Bob Konrad társulat rendes hátteret adtak Kleo kalandjainak, sőt, ennek a háttérnek és hősnőnk karakterének talán több figyelem is jutott, mint magának a sztorinak.

Mert a sztori néha megtorpan, néha lassan csordogál, Kleo a szükségesnél többször beszélget el volt kedvesével, Wolf elvtárssal (Vladimir Burlakov), rendőrünk pedig az indokoltnál többször kerül odahaza bajba kimaradásai miatt, mivel a saját szakállára kénytelen nyomozni. Ráadáséként kapunk egy Thilo nevű tökkelütött, folyamatosan beállt nyugat-berlini techno őrültet (Julius Feldmeier), aki beköltözik Kleóhoz, de semmi más dolga nincs a történetben, mint hogy vicces legyen. Persze érthető, ha sikerült felépíteni a tökéletes díszleteket, megtalálni a legjobb kosztümöket és a legjobb arcokat hozzájuk, pontosan megidézni a kor hangulatát, akkor miért siessenek a készítők? Ráadásul hőseink, akik hamar kényszerű szövetségre lépnek, amelynek az a nehezen tartható feltétele, hogy Kleo többet ne öljön, és még utaznak is, mert a volt pártfunkcionáriusok hajlamosak külföldre menekíteni a vagyonukat, és előkerül – pontosabban elő kéne kerülnie egy titokzatos piros bőröndnek is. Ezzel már ki is lehet tölteni 8 epizódot, mert ilyen hosszú a Netflix német sorozata.

És igen, el vannak nyújtva dolgok, és ha jobban belepiszkálunk a vékonyan megrajzolt sztoriba, kiderülhet, hogy jó sok lyuk tátong rajta – Kleo és első áldozata például ISMERTÉK egymást! -, az egész mégis annyira szerethető és szórakoztató a maga tényleg bolondos módján, hogy minden hibája megbocsátható. És csak így a végére érve jutott eszembe, hogy bizony nekünk is van egy jó kis államvédelmis vígjátékunk tömény retró romantikával, a Drakulics elvtárs (2019 ), szintén egy remekül kitalált, nagyon szerethető ügynöknővel, aki ugyan nem képzett bérgyilkos, de neki is helyén a szíve.

Értékelés: 8/10