Amerikai filmekben lehet látni, hogy a nyárspolgárok úgy próbálják védeni a csodálatos színű vagy mintájú, minden bizonnyal drága kanapéjukat, hogy ráhúznak egy ocsmány nejlonhuzatot. Ha esélyünk lenne bejutni, jó eséllyel David Fincher otthonában is találnánk egy ilyen huzattal ellátott kanapét – erre utal legalábbis, hogy mindent elkövetett, hogy az egyik legizgalmasabb és legtragikusabb sorsú hollywoodi figura, Herman J. Mankiewicz életéről szóló műve a lehető legérdektelenebb legyen.

Az életrajzi film amúgy sem könnyű műfaj, mert nehéz megtalálni az arany középutat az egyéni hang és a biográfiai adatok kötelességszerű, sablonos és fantáziátlan felmondása között – így minden Dühöngő bikára, Amadeusra és A nyughatatlanra jut egy középszerű Hitchcock, Botrány vagy Judy. A Mank pedig eleve hendikeppel indul, mivel a középpontjában álló létező karakter sokkal kevésbé ismert, mint általában a film világában játszódó életrajzi munkák főhősei.

Herman J. Mankiewicz, a Mindent Éváról, a Macsók és macák vagy a Kleopátra író-rendezőjeként ismert Joseph L. Mankiewicz bátyja Hollywood aranykorának egyik jellegzetes figurája volt. A sajtó területétől elmozdulva a húszas évek végén került az Álomgyárba, amikor elkezdtek terjedni a hangosfilmek. Olyan klasszikusok forgatókönyve fűződik a nevéhez, mint az Óz, a csodák csodája vagy Az urak a szőkéket szeretik.

A leghíresebb sztori azonban vele kapcsolatban, hogy ugyan Orson Welles oldalán ő volt az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb alkotásának, az Aranypolgárnak a társ-forgatókönyvírója (egyes vélemények szerint az egyedüli forgatókönyvírója), Welles minden erejével igyekezett kisajátítani magának a dicsőséget – állítólag még azt is megpróbálta, hogy kivásárolja Mankiewicz forgatókönyv-írói kreditjét, hogy egyedül az ő neve szerepeljen a stáblistán. Végül közösen nyertek Oscart a scriptért, ám a díjátadón egyikük sem jelent meg átvenni a trófeát.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Mankiewicz, a film címéül is választott közkedvelt becenevén Mank súlyos alkoholista volt, láthatjuk, hogy a figura életében van anyag bőven. Fincher Mankje pedig épp az Aranypolgár megszületésének időszakát mutatja be a hős életéből, az Aranypolgár forgatókönyvének mintájára ide-oda ugrálva az időben. Csak miközben az 1941-es klasszikus eközben mélységében ábrázolja egy ember (Charles Foster Kane kitalált figurája valójában William Randolph Hearst sajtómágnást takarja) életét, és a végén kifut valahova, addig a Mank sehova sem vezet, és a végére egy centivel sem kerülünk közelebb a központi karakterhez.

A Mank elvileg azt lenne hivatott bemutatni, hogy a súlyos alkoholista forgatókönyvíró Welles megbízására ír egy scriptet, amit Hearstöt alapul véve alkot meg – részint személyes bosszúból, mivel megromlott a viszonyuk, részint azért, hogy lerántsa a leplet a nagyhatalmú üzletember mesterkedéseiről (William Randolph Hearst aljas módszerekkel befolyásolta az 1934-es kaliforniai kormányzóválasztást). Mindez azonban nem áll össze sem érzelmileg, sem lélektanilag, és egészen kristálytisztán még dramaturgiailag sem.

Az egy dolog, hogy Fincher filmje mélyreható amerikai történelmi és filmtörténeti ismeretek nélkül nem igazán érthető: csak úgy záporoznak benne a nevek, és percenként vezetnek be új karaktert, akiről nem magyarázzák el rendesen, hogy kicsoda – de hát nem kötelező minden alkotásnak a tömegekhez szólnia. Viszont sorjáznak az unalmas stúdióértekezletekről, teljesen érdektelen találkozásokról és a főhős sorsa szempontjából abszolút súlytalan csatározásokról beszámoló jelenetek. A központi figura ugyan időnként mond jópofákat, de alapvetően a párbeszédek sem működnek jól, nagyon száraz az egész, egyszerűen rosszul van megírva a forgatókönyv – mind jeleneten belül, mind a nagyobb cselekményív.

Két, önmagában hatásos képsor lenne az egész filmben: az egyik, amikor Mank részegen állít be a Hearst által adott vacsorára, a másik pedig az a fent már említett momentum, amikor sem Mankiewicz, sem Welles nem volt hajlandó megjelenni az Oscar-gálán. De az alkotóknak ezeket is sikerült belemosniuk a totális érdektelenségbe. A meghiúsult Oscar lehetett volna például a mű csúcsjelenete – ehelyett csak úgy oda van biggyesztve a filmvégi magyarázó inzertek mögé, egy álarchív híradórészlet formájában.

És hogy mégis hogyan történhetett meg mindez David Fincherrel, olyan kultfilmek és Oscar-díjas alkotások rendezőjével, mint a Hetedik, a Harcosok klubja vagy a Social Network – A közösségi háló? Hát úgy, hogy Fincher sosem tartozott a saját filmjeiket szerzőként is jegyző rendezők közé: egyetlen nagyjátékfilmes forgatókönyvet sem írt, mindig is úgy tudott nagyot alkotni, hogy erősen támaszkodott azokra a bivalyerős scriptekre, amiket alátettek. A végső megoldás: Halálnál ott volt egy nagyon szilárd franchise, amit használhatott, filmjeinek legnagyobb része (Harcosok klubja, Benjamin Button különös élete, A tetovált lány, Holtodiglan) pedig szépirodalmi adaptáció, nagyon ütős eredeti sztorival, vagy ha nem, hát olyan forgatókönyvíró-zsenik álltak mellette, mint például Aaron Sorkin a Social Network esetében (nem véletlenül kapta az Oscart is ő).

Finchernek ezúttal nem volt ilyen mankója, hiszen saját apukája scriptjét vitte képernyőre. A 2003-ban elhunyt, előtte újságíróként dolgozó Jack Finchernek az IMDb filmes adatbázis ezt az egyetlen megvalósult munkáját tünteti fel. A Wikipedia oldalán megemlítik ugyan, hogy írt egy forgatókönyvet Howard Hughesról, amit állítólag beledolgoztak a 2004-es Aviátorba, de erre a film stáblistáján semmilyen bizonyítékot nem találni. Ezenkívül 1985-ben megjelent tőle egy The Brain: Mystery of Matter and Mind című, az emberi agyról szóló illusztrált kötet. És az sem lehet véletlen, hogy a Mank húsz éve létező forgatókönyvére eddig egyetlen stúdió sem akart lecsapni.

De nem az a kérdés, hogy egy újságírónak, aki egész életében csak az íróasztalfióknak írt forgatókönyvet, miért voltak forgatókönyv-írói ambíciói, hanem hogy a fia, aki közel harminc éve dolgozik a filmszakmában, miért nem ismerte fel, hogy a script nem jó. De a békesség kedvéért ezt a kérdést inkább hagyjuk nyitva. A csapnivaló forgatókönyv mellett sovány vigasz, hogy David Fincher száraz filmtörténelmi leckéje legalább képileg szép (a fekete-fehérben forgatott alkotás vizuálisan rendkívül részletgazdagon idézi fel a harmincas évek Hollywoodját), és a színészek is jók benne. A főszerepet alakító Gary Oldmantől ugyan nem vártunk mást, de mellette Charles Dance (Trónok harca) szuggesztív és titokzatos Hearstjét, Tuppence Middleton (Downton Abbey) egyszerre kiábrándult és rajongó nőalakját (Mank feleségét játssza) és Lily Collins szándékosan színtelen titkárnő-figuráját is öröm nézni.

Az igazi meglepetés azonban Amanda Seyfried, akinek eddig nem sok lehetősége volt rá, hogy igazi tehetséget mutasson, de Hearst szeretőjének, Marion Davies színésznőnek a szerepében a karakter több oldalát is képes felvillantani, és valódi mélységet adni neki, pedig bőven csak másodhegedűs Oldman mellett. A szintén tehetséges Tom Burke-nek (C.B. Strike) sajnos ezúttal nem termett babér, pedig a nagy ellenfelet, Orson Wellest hozza, de jó, ha két jelenete van – és ezzel visszajutunk a forgatókönyv hiányosságaihoz.

David Fincher nyilatkozataiból az derül ki, hogy a Mankkel az volt a nem titkolt célja, hogy rehabilitálja hősét, és visszaadja a becsületét a szerinte erősen túlértékelt Orson Wellesszel szemben. Ez az alkotás azonban sajnos nem alkalmas arra, hogy valamiféle filmes emlékműként funkcionáljon, hiszen Wellesnek egyetlen grimasza jelentőségteljesebb, mint ez az egész mű. Ironikus, hogy miközben Fincher állítása szerint az Aranypolgár a scriptjének és a mögötte álló forgatókönyvírónak köszönheti a sikerét, addig a Mank maga pont a forgatókönyvön vérzik el.

„Egy ember teljes élete nem fér bele két órába”

– hangzik el a filmben. Nos, erre a pontosan 1 óra 59 perc hosszú Aranypolgár alaposan rácáfol, a Manknek azonban a maga 2 óra 11 perces hosszával nem sikerül – sem szó szerinti, sem átvitt értelemben.