Az angol nyelv sokkal lényegre törőbb a magyarnál, legalábbis akkor, amikor a különféle kemikáliákat kell a nevükön nevezni. A legális és az illegális szerek nálunk jobban elkülönülnek, vannak a patikában kapható "gyógyszerek", és van a „drog”, más néven a kábítószer, amit a rosszarcú dílerek terjesztenek a sötét kapualjakban. Az angolban is létezik kifejezés a gyógyszerre (medicine), de a köznyelvben a DRUG a használatos, vagyis a különféle tudatmódosítók és a gyógyhatású készítmények egyazon verbális kalap alá vannak véve.

A különbség mégis jelentős, mert amíg az USA kormánya 1 trillió dollárt költött eddig az 1971-ben indított „drogellenes háborúra”, és igyekszik lecsapni a kartellekre és a dílerekre, addig a gyógyszergyártók többé-kevésbé háborítatlanul árulhatják az ugyanolyan függőséget okozó termékeiket. Ha egy díler lebukik, hosszú évekre börtönbe kerül, a gyógyszercégek vezetői viszont megússzák ugyanezt pár hónappal, vagy olyan bírságok kifizetésével, amik a milliárdos bevételeiknek csak a töredékét jelentik.

Erről szól az HBO kétrészes dokumentumfilmje, Az évszázad bűnténye is, amely részletesen levezeti, hogyan alakult ki az ezredfordulótól máig nagyjából félmillió áldozatot szedő opioidkrízis. Az első fázisban a Purdue Pharma nevű cég OxyContin nevű, opioid alapú fájdalomcsillapítója tette függővé amerikaiak millióit, köszönhetően annak, hogy a cég sikerrel vette rá az orvosokat arra, hogy ne csak a végstádiumú rákos betegeknek, de boldog-boldogtalannak felírják. A botrány kipattanása sem vetett véget ennek a gyakorlatnak, csak a módszerek finomodtak, miközben divatba jött egy új, még a heroinnál is erősebb szer, a fentanil. Az Insys nevű cég is egy ilyen, Subsys nevű szerrel házalt, és az orvosok megvesztegetésének köszönhetően rekordprofitokat értek el -  hogy közben ezrek haltak meg és milliók váltak függővé, azt leírták járulékos veszteségként.

A történettel már a magyar nézők is megismerkedhettek, az HBO dokumentumfilmjén kívül ugyanis ezzel foglalkozik A gyilkos csodaszer című netflixes sorozat, a Disney Pluszon elérhető Dopesick miniszéria, és most A fájdalom ügynökei is, szintén a Netflixen. Hogy van-e ebben a sztoriban ennyi mozgókép, az nem is lehet kérdés – gondoljunk csak bele, hány film készült arról a vietnami háborúról, amiben az opioidkrízishez képest „csak” nyolcadannyi amerikai halt meg –, de az jogosan vethető fel, hogy legalább a megközelítésben van-e bármi újszerű.

Elődeihez képest az máris A fájdalom ügynökei javára írható, hogy a krízis első, OxyContines fejezete helyett a még kevésbé kitárgyalt második felvonásra fókuszál. Az Evan Hughes azonos című 2018-as tényregényén, és a 2022-es folytatásán alapuló forgatókönyv a Zanna nevű gyógyszeripari vállalat felemelkedésére és bukására koncentrál, ami valójában az Insys fikciósított megfelelője, ahogy az Andy Garcia által alakított cégvezérben is könnyű ráismerni az Insys alapítójára, John Kapoorra. A fájdalom ügynökei viszont A gyilkos csodaszerrel és a Dopesickkel ellentétben nem a fejesekre fókuszál, hanem az Emily Blunt által alakított egyedülálló anyára, aki az utcáról, pontosabban egy sztriptízbárból kerül be a céghez, és egyszerű orvoslátogatóból küzdi fel magát értékesítési vezetővé.

Ha Steven Soderbergh ül a rendezői székben, akkor vagy érzelmes jogi drámát (lásd: Erin Brockovich), vagy a rendszer korruptságát szenvtelenül feltáró krimit (Traffic) formál a történetből, esetleg maró szatírát (Az informátor!) és valószínűleg működne is mindhárom verzió. A Harry Potter-univerzumon trenírozódott brit David Yates másik megközelítést választott, ő

A Wall Street Farkasa gyógyszeripari verzióját készítette el,

amely pontosan azt a folyamatot modellezi le, mint Scorsese rendezése vagy a hasonló hangvételű A nagy dobás. Nem az amerikai kapitalizmus válságáról szólnak ezek a filmek, hanem a rendszernek azokról a kiskapuiról, amiket kihasználva meg lehet valósítani az amerikai álmot – ami itt nem a tisztes megélhetést jelenti, hanem a luxusvillát, a luxuskocsit, a magániskolát, és a soha véget nem érő növekedés ígéretét.

Ebből a szempontból valóban nem állít radikálisan újat a kapzsiság és a korrupció természetéről a film, cserébe viszont

szemléletesebben illusztrálja az opioidkrízis kiváltó okait a pontosabb, de száraz dokumentumfilmeknél.

Yates jó tempóban, lendületesen mesél – a klipszerű stílusról nyilván beugorhat A Wall Street Farkasa, de nem próbál meg rálicitálni Scorsese-re, a féktelen bulizásokat és fényűzést bemutató képsorok egyáltalán nem tűnnek öncélúnak – pláne, ha láttuk az HBO dokumentumfilmjében a hasonló jeleneteket megörökítő mobiltelefonos házi videókat. A dráma és a humor közti arányt is ízlésesen lövi be, a Chris Evans által alakított értékesítő, Andy Garcia germofób cégvezére, Brian d'Arcy James zugorvosa vagy a főhősnő törtető anyja (Catherine O’Hara) el vannak elrajzolva, de nem annyira, hogy vígjátéki figurákká váljanak. Velük szemben ugyanakkor így is felvethető lenne a felszínesség vádja, és ha ők állnának a történet középpontjában, akkor meg is lehetne kérdőjelezni a film létjogosultságát.

A főszerepet azonban szerencsére nem egy Jordan Belforthoz hasonló, szánalomra méltatlan gátlástalan törtetőre osztották, hanem egy olyan nőre, akiből még nem veszett ki az emberség. Tény, hogy a beteg gyerekét egyedül nevelő, vasakaratú nő figurája sem egy forradalmian új ötlet (lásd: Erin Brockovich), másvalaki alakításában akár még közhelyessé is válhatna,

Emily Blunt azonban képes kicsikarni belőlünk az empátiát,

és azt, hogy átérezzük a karaktere morális dilemmáit. Többet egy „főműsoridős” netflixes produkciótól talán botorság is lenne elvárni.