Stephen King második regénye, az először 1975-ben megjelent Borzalmak városa (magyarul 1991-ben jött ki először) igazából az első regény, a Carrie tematikáját viszi tovább: egy elfojtásokkal és titkokkal teli kisvárosba betör a természetfeletti iszonyat, ami mindent felzabál. A különbség, hogy a misztikus szál itt nem büntetésként szakad rá a lakókra, hanem egy legyőzendő fenyegetésként. Ez pedig ezúttal egy klasszikus vámpírtörténetet eredményez, amit King azért alaposan átszűr a maga társadalomkritikus világán.

A harmadik nekifutás

Ha ismerős a Maxon most bemutatott Borzalmak városa sztorija, az nem véletlen, mivel nem ez az első feldolgozása a regénynek. Két minisorozat is készült belőle: az egyik 1979-ben, amely A gonosz háza magyar címet kapta, egy pedig 2004-ben. Az előbbi az ismertebb, az utóbbiról szinte alig lehetett hallani, aminek legfőbb oka, hogy hiába telt el 45 év a bemutató óta, A gonosz háza még mindig a lehető legjobb adaptációja King regényének – még akkor is, ha a vizuális trükkjei felett eljárt az idő. Az új filmet eredetileg mozikba szánták, aztán mégis a Maxon landolt, ami nem sok jót jelent, és sajnos a 2024-es Borzalmak városa nem is képes felnőni a feladathoz.

King regénye egy összetett sztori, aminek csak gyújtópontja a vámpírtörténet. Igazából a szerző azt teszi, amihez a legjobban ért:

bemutatja a zárt közegek – jelen esetben egy kisváros – fullasztó és képmutató világát, valamint az emberi gyarlóságot.

Ehhez pedig kell tér, hogy lélegezni tudjanak a karakterek, ám a kétórás játékidő erre vajmi kevés – nem véletlen, hogy két korábbi verzió ennél kb. kétszer hosszabb volt. A Borzalmak városa csak látszólag szól arról, hogy egy kisvárost, Jerusalem's Lotot uralma alá hajt egy vámpír, valójában a sztori tétje, hogy miként hat mindez különböző habitusú lakókra. A 2024-es verzió azonban teljesen megfeledkezik erről.

Rossz retró

Pedig az új Borzalmak városát az a Gary Dauberman jegyzi forgatókönyvíróként és rendezőként, aki a Démonok közt-univerzum több filmjét is írta (Az apáca, az Annabelle-trilógia – a harmadik részt ő is rendezte), de a legnagyobb bizalomra az adott okot, hogy a legutóbbi sikeres Stephen King-adaptáció, a kétrészes Az mozifilm egyik forgatókönyvírója is ő volt. Ezzel a filmmel viszont nagyon mellényúlt, mintha nem érezné, hogy mi is a King-regények lényege. Pedig a rendezés kifejezetten fantáziadús.

Az új Borzalmak városa a népszerű retrohullámot igyekszik meglovagolni kifejezetten egyedi módon: az egész látványvilága olyan, mintha egy 80-as években készült tévéfilmet, mi több a Creepshow című antológiasorozat egyik epizódját látnánk. A képregényszerű fényelés, az egydimenziós karakterek és a kapkodó/sűrítő történetvezetés egyértelműen a televízióra predesztinálja ezt a filmet, noha eredetileg moziba szánták. Hogy Dauberman a Creepshow világát idézi meg, az ötletes főhajtás King előtt, aki nemcsak íróként, de szereplőként is jegyez epizódot a horrorsorozatból. Azonban a jóleső retró csak eddig tart: a Borzalmak városa ezen felül a legrosszabb, nyolcvanas-kilencvenes évekbeli King-adaptációkat idézi – ideértve a mozifilmeket és a minisorozatokat is. Ezekre egységesen jellemző volt, hogy

szinte mindig a regényekben található horrorelemekre helyezték a hangsúlyt, minden mást ennek rendeltek alá, vagy épp hagytak ki teljesen az adaptációból.

Pedig pont a Borzalmak városának – az eredeti regénynek – nagy erénye, hogy King többször is hétköznapi helyzetekben mutatja be a karaktereket: a párhuzamos vágás technikáját alkalmazva látjuk, hogy ki mit csinál épp. A borzalom mindig sokkal megrázóbb, ha a hétköznapokba tör be.

Ez is érdekelhet

Miért ennyire vacak a legtöbb Stephen King-adaptáció?

A horror királyának művei csak nagy ritkán működnek megfilmesítve, pedig az alapanyag elég masszív szokott lenni.

Lássuk!

Elkótyavetyélt karakterek

Ezek az említett, látszólag felesleges intermezzók teszik igazán hátborzongatóvá a King-műveket, hiszen minél többet tudunk valakiről, annál fájóbb, ha valami rossz történik vele – kivéve, ha rossz ember, mert akkor meg az elégtétel lesz jelentősebb. A 2024-es Borzalmak városa-adaptáció azonban teljesen megfeledkezik erről.

A figurák csak fel lett skiccelve, és a kétórás játékidő kizárólag a kisváros vámpirizálódására és a vérszívók levadászására helyezi hangsúlyt.

Ez két dolog miatt problémás: egyfelől King műve alapvetően nem sok újat ad hozzá a vámpír-mítoszhoz, klasszikus vonalon viszi a sztorit annak klasszikus attribútumaival; másfelől hiányzik a karakterépítés. Szerencsétlen Ben Mears (Lewis Pullman) szorongásai teljesen elsikkadnak, és abból, hogy író, csupán annyi marad, hogy az elején olvassák a könyvét – pedig ő az, aki most visszatér a szülővárosába, ahol egy szörnyű traumát élt át a dombon magasodó Marsten-házban (mondanom sem kell, ennek nyoma sincs a filmben, így nincs semmilyen kapcsolata a házzal). De a vámpír hű szolgája, Straker sem járt jobban, pedig ha már sikerült találni egy olyan egyszerre delejes és baljós tekintetű színészt a szerepre, mint Pilou Asbæk, illett volna többet foglalkozni a karakterrel – ahogy a regényben. De a legnagyobb vesztese a filmnek maga a Marsten-ház, ami hiába magasodik a szereplők fölé, cseppet sem vészjósló és nyugtalanító – elsősorban azért, mert hiába tudjuk, hogy itt búvik a vérszívó, szinte minden házban játszódó jelenet hiányzik, ahogy az ingatlan múltja és kibérlésének baljós folyamata is.

Stephen King regényének egyik legdurvább része, hogy egy gyermek is vámpírrá válik – később ezt hasznosítja újra többek közt az 1994-es Interjú a vámpírra. Dauberman filmje azonban ezt sem képes érzékletesen átadni. Megint abba a csapdába esik, hogy vizuálisan ábrázolja a horrort, és kétségtelen, hogy a vámpírkisfiú (nem árulom el, ki, legyen meglepetés annak, aki még nem ismeri a történetet) kifejezetten jól néz ki, látványosan siklik be az emeleti ablakon a kinti ködből, de itt nem ez a legfontosabb, nem ez a legrémisztőbb. Nem az, hogy ő egy vámpír, hanem az, hogy ő egy élőholt kisfiú – ez viszont nem jön át.

Szóval a 2024-es Borzalmak városával vannak gondok, ráadásul még eléggé ritmustalan is, de – igen, mindig van egy „de” – nem ez a legrosszabb King-adaptáció, és a maga két órájával el tud szórakoztatni, feltéve, hogy nem ismerjük az eredeti regényt, vagy jóval lejjebb adjuk az igényeinket.