Ha öt évvel ezelőtt megkérdeztünk volna egy szakértőt az aktuális hollywoodi látványfilmekről, két trendet emelt volna ki. Egyrészt megkopott a sztárok vonzereje, a közönség ugyanis a franchise-ok miatt ül be a moziba – Pókember a fontos, nem az a színész, aki a maszk alatt van –, másrészt a CGI egyeduralkodóvá vált, és a nézőket látszólag nem zavarja, ha az akciójelenetek 99 százalékát zöld háttér előtt veszik fel.

A szuperhősőrület ehhez képest mára lecsengőben van, egyre több produkció épít a star powerre, és újra el lehet egy filmet adni azzal, hogy régi vágású, kézműves akciójelenetek vannak benne. A kaszkadőr esetében legalábbis úgy tűnik, hogy sikerül ez a mutatvány, mert a plakáton feltüntetett nagy nevek, és az előzetesekben beígért nagy akciószekvenciák elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy az év egyik legjobban várt blockbusterévé váljon a film.

Az alkotók meg sem próbálják palástolni, hogy a gombhoz varrták a kabátot, vagyis előbb volt a koncepció (sztárok+látvány), és csak utána kezdtek el a sztorin agyalni. A film alapjául papíron egy azonos című, 80-as évekbeli tévésorozat szolgált, a főszereplő nevén és foglalkozásán kívül mást azonban nemigen vettek át a szériából. Colt Seavers itt nem egy mellékállásban börtönszökevényekre és bűnözőkre vadászó kaszkadőr, hanem a Tom Ryder nevű szupersztár (Aaron Taylor-Johnson) állandó dublőre. Az új filmjük forgatásán játszódó nyitójelenetből kiderül, hogy Colt fülig szerelemes Jody Moreno operatőrbe (Emily Blunt), aki viszonozni látszik az érzelmeit. Meghitt flörtölésüknek csak az vet véget, hogy a kaszkadőr rohammentőben távozik, miután az egyik veszélyes jelenet felvétele során majdnem halálos baleset éri.

A kaszkadőr tehát azzal a nem szokványos dramaturgiai megoldással nyit, hogy a két főszereplő már a film kezdete előtt rátalált egymásra, így nem azért kell drukkolnunk, hogy összejöjjenek végre, hanem, hogy összejöjjenek újra, miután szakítottak. Drew Pearce forgatókönyvírónak (Vasember 3., Mission: Impossible - Titkos nemzet) ezen a ponton kellett volna egy frappáns ürügyet kitalálni, amiért a két szerelmes eltávolodik egymástól, de sajnos csak annyit tudott kiizzadni magából, hogy Colt eltűnik egy évre, mert fizikailag és lelkileg is traumatizálta a baleset. Amivel empatizálni is lehetne, ha bármilyen jele látszódna ennek a traumának, de Colt 12 hónap semmittevés után is tökéletes fizikai állapotban van, amikor pedig kiderül, hogy Jody immár rendezőként számítana rá új filmje ausztráliai forgatásán, azonnal repülőre pattan.

A kaszkadőr első félórája emiatt a mondvacsinált konfliktus miatt egy olyan romkom második felvonásának hat, amelynek nem láttuk az első részét, és így kapcsolódni se tudunk a főszereplőkhöz, a köztük lángoló szenvedélyt ugyanis bemondásra kell elhinnünk. Ez a dilemma az alkotókban is felmerülhetett, de alighanem úgy voltak vele, hogy felesleges jobban megalapozni a karaktereket és a köztük lévő viszonyt, Ryan Gosling és Emily Blunt kémiája úgyis mindent elhomályosít. És nagyot nem is tévednek, a két sztárnak kiválóan áll a klasszikus screwball comedyket idéző évődés, és nem sokkal később szerencsére a cselekmény is felpörög. Kiderül, hogy a film sztárja, Tom Ryder felszívódott valahol az ausztrál éjszakában, a producer (Hannah Waddingham) pedig Coltot kéri meg arra, hogy nyomozza ki, mi történt a férfivel. A tét nagy: ha nem kerül elő Ryder, a film, és ezzel Jody rendezői karrierje is földbe áll.

Romkomból itt lépünk át a 90-es évek retróba. A történet ugyan a jelenben játszódik, de a humora, a fordulatai, és a karakterei is a korszakot idézik –

az egyik főgonosz olyan, mint aki Az utolsó cserkészből, a másik pedig mintha az Ace Venturából lépett volna elő.

A mostanság divatos, túlgondolt, triplacsavarokkal megküldött forgatókönyvekhez képest a sztori egyszerűsége, illetve „kisszerűsége” is üdítően hat, pláne, hogy a fordulatok helyett amúgy is a parádésan megvalósított akciójeleneteken van a hangsúly. Egy olyan film esetében, amelynek egy kaszkadőr a főszereplője, és a címe is az, hogy A kaszkadőr, nyilván az a minimum, hogy a látvány ne a CGI-mesterek munkaállomásain, hanem az eredeti helyszínek fizikai valóságában szülessen meg, de a kaszkadőrből lett rendező, David Leitch és stábja túl is teljesítik az elvárásokat. Gyakorlatilag komplett műfaji showreelt kapunk, kezdve a Kill Billt idéző közelharctól a maratoni autósüldözésen át a látványos robbanásokkal tarkított motorcsónakos hajszáig, és közben persze látjuk az is, hogy dolgoznak a filmben belüli film forgatásán a (vélhetően igazi) kaszkadőrök.

A kaszkadőrt ebből a szempontból nyugodtan oda lehet tenni a John Wick-széria mellé – már csak azért is, mert az első részt maga Leitch jegyezte kaszkadőr kollégájával, Chad Stahelskivel együtt –, de amíg Keanu Reeves bérgyilkosának gyilokmaratonjába bele lehet fásulni, Goslingéknál az akciójelenetekből sem hiányzik a humor – hol egy jól időzített egysoros, hol egy kaszkadőrkutya váratlan feltűnése szolgál poénforrásként.

A „film a filmben” alapötletből ugyanakkor többet is ki lehetett volna hozni. Akad pár frappáns jelenet, ahol lecsapják a metapoénokat – például, amikor Colt és Jody az osztott képernyő előnyeit és hátrányait vitatják meg, és közben maguk is osztott képernyőn látszódnak –, de olyan messzire nem merészkednek el, mint a Trópusi vihar vagy Az utolsó akcióhős. Az előzetesekben látható, a moziverzióból végül kimaradó jelenetekből arra lehet következtetni, hogy az alkotók eredetileg vastagabb ecsettel húzták volna meg a metavonalat, de végül inkább egy hagyományosabb akciókomédiára szavaztak. Ha utólag ezt talán sajnálhatjuk is, attól még nyugodtan kijelenthető A kaszkadőrről, hogy

tökéletes nyitánya a nyári blockbusterszezonnak.

Fontos! Nem érdemes a stáblista előtt vagy alatt távozni a moziból. Egyrészt kapunk egy miniwerkfilmet, ahol láthatjuk Gosling kaszkadőreit munka közben, másrészt a végére jut még egy bónuszjelenet is.