A második Csizmás-nagyjátékfilm alkotói folytatáshoz képest egészen meghökkentő módon ki mertek mozdulni a komfortzónából – és milyen jól tették! A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság szinte olyan komoly, mint egy Mijazaki-mű, de így is szórakoztató nézni.
Amikor 2011-ben a Shrek-mozik alkotói az egy évvel korábbi Shrek a vége, fuss el véle! című negyedik résszel végképp kifulladó posztmodern bolondozás után önálló Csizmás, a kandúr-nagyjátékfilmmel jelentkeztek, az kellemes meglepetést szerzett, mivel a tündérmese-paródia mellé további műfajokat kevertek szellemesen a mixbe. Az afféle útonálló haramiaként és szerencselovagként tevékenykedő macskafigura alakja szinte természetesen hozta magával a heist movie zsánerét, egy új karakter, Csizmás női párja, Puha Pracli megalkotása pedig a screwball comedy legjobb hagyományainak a felelevenítésére adott lehetőséget.
A jópofa cicák kiötlésekor az alkotók tökéletesen eltalálták a macskák valódi természetén alapuló jellemkomikumot,
azaz azt, hogy egyszerre imádni való tünemények, akik úgy kerekítik a szemüket, hogy elolvadunk, ugyanakkor alapvetően veszélyes kis dögök, akik minden szituációban leginkább a saját előnyüket keresik. A kilenc életükhöz kapcsolódó legenda pedig magával vonja a kockázatos helyzetekhez és a kalandokhoz való vonzalmat – és máris kész Csizmás, a kandúr mitológiája!
Mindezt az új filmben egészen meglepő, rizikós és határozottan komoly irányba viszi tovább a forgatókönyv. A súlytalan kalandozás, egymás froclizása és a szórakoztató popkulturális utalások helyett ugyanis azt láthatjuk, hogy a főhősnek (és így a nézőnek is)
magával a halállal kell szembenéznie.
Azzal, hogy az élet véges, s kilenc élete miatt hiába hitte legyőzhetetlennek magát, egyszer az ő számára is eljön a vég. És ez a fenyegető üzenet olyan észrevétlenül kúszik be a cselekménybe, mint macska a tisztaszobába.
A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság ugyanis pont úgy indul, ahogy számítunk rá: a fennhéjázó, önmagát sztároló figura dicsősége újabb állomásán ünnepelteti saját magát, mellesleg legyőz egy rettentő ellenfelet, elénekel egy fülbemászó dalt és megment egy csomó embert is. Csakhogy a kaland végkimenetele már nem úgy alakul, ahogy hősünk várná, és anélkül, hogy a film veszítene a tempóból, egyenesen belevágtatunk egy egzisztencialista drámába, ami a halál, azaz a nagy semmi felé menetelést mutatja be – kivéve, ha Csizmásnak sikerül megszereznie a Sötét Erdőben rejtőző utolsó kívánságot (a kívánsága pedig természetesen az lenne, hogy visszakapja mind a kilenc életét, jelenleg ugyanis már nyolcat elhasznált).
És ha mindez még nem lenne elég, a főhőst célja elérésében többen is akadályozzák: ott van mindjárt Jack Horner az angol gyerekdalból, aki ezúttal sokkal félelmetesebb dolgokat csinál annál, hogy pitékbe dugja az ujját; aztán egy egész medvecsalád és az általuk adoptált lány az Aranyfürtöcske és a három medve című meséből, akik azonban itt úgy viselkednek, mint a maffia. Ők Csizmáshoz hasonlóan mind meg akarják szerezni az utolsó kívánságot, ahogy a folytatásban szintén visszatérő Puha Pracli is, a főhős kényszerű szövetségese. Egyedül egy Perrito nevű kis korcs kutyus nem tart igényt a kívánságra – neki csak a kandúr barátsága kell.
A figurák széles skálája pedig lehetőséget ad arra, hogy a korábbiaknál sokkal árnyaltabb gonosztevő karakterek jelenjenek meg, hiszen az első részbeli Jani és Juli kegyetlen zsiványduójához képest most kapunk a színtiszta elvetemültség mellé olyat is, akivel együtt lehet érezni (Aranyfürtöcske és a medvék).
Az utolsó kívánságért zajló versenyfutás (Csizmás esetében egyúttal a haláltól való menekülés) formailag is lenyűgöző módon jelenik meg. A szokásos részletgazdag, valósághű figurák helyett ezúttal kifejezetten stilizált alakokat is kapunk: a farkas képében megjelenő Halál például
éppen egyszerűségében fenyegető,
és szándékosan nem is törekedtek rá, hogy minden egyes szőrszála szinte tapinthatóan a helyén legyen. Alakja jelentős részét nagy fekete köpeny takarja, így olyan keveset látunk belőle, hogy még áthatóbbak félelmetes vörös szemei.
Amikor pedig a hősökkel együtt szimbolikus helyszíneken járunk (ez onnantól kezdve lesz így, amikor behatolnak a Sötét Erdőbe), a hátterek lesznek mesefilmhez képest kifejezetten bevállalósak. Ha a hangulat úgy kívánja, pszichedelikus színpompát láthatunk, az impresszionistákat idéző színkavalkáddal, de ha félelmetesebb hatást akarnak kelteni, az alkotók a német expresszionista filmek geometrikus formáit vetik be a cél érdekében. Mindez tökéletesen elmélyíti, amit már amúgy is sejtünk: a nagy sötétlő erdő, amibe hőseink az emberélet útjának felén jutottak, a purgatórium, ahonnan egyesek számára egyenesen a pokolba vezet az út.
Ez azonban senkit se riasszon vissza attól, hogy gyermekével együtt nézze meg a filmet, hiszen, ahogy az a legjobb családi moziknál lenni szokott, a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság megtekintésekor mindenki saját szintjének megfelelően élvezheti a művet. Így míg a felnőttek az egzisztencialista elmélkedést fejtegetik, addig a gyerekeknek a családról, az igazi és az ahhoz nagyon hasonlító, talán még igazibb családokról, a barátságól, az összetartásról és az összetartozásról tanítanak sokat.
És ha akad valaki, akinek ebből az összetett meséből mégiscsak hiányozna a zöld ogre, a végén még az is kap egy határozott ígéretet a jövőre nézvést.
