1. Spartacus (1960) – Stanley Kubrick

Az 1960-as Spartacus volt az egyetlen film Stanley Kubrick karrierjében, ahol nem száz százalékban az ő kezében volt a teljes kreatív irányítás. A Kirk Douglas főszereplésével készült eposzt gyártó Universal pedig több dologban sem értett egyet vele: például a forgatási helyszíneken és a forgatókönyvírói krediten is ment a vita.

Nem segített a dolgon az sem, hogy a rendező mindössze harmincévesen került az akkori árfolyam szerint 12 millió dolláros, több ezer embert foglalkoztató produkció részére. A forgatáson a stáb több, tapasztaltabb tagja is megkérdőjelezte Kubrick döntéseit, legyen szó a statiszták kezeléséről, a világításról, vagy a fényképezésről. Russell Metty operatőr egy ponton azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja a produkciót, mire Kubrick azt válaszolta: „Akkor dolgozz úgy, hogy a székeden ülsz, és befogod a szádat. Majd leszek én az operatőr”. Ironikus, hogy Metty végül Oscar-díjat kapott a munkájáért.

Szóval a film valahogy mégis elkészült, valahogy mégis remek lett, valahogy mégis termelt 60 millió dollárt. De Kubrick számára olyan rossz élmény volt a forgatás, hogy később elhatárolódott az egésztől. 

2. Dűne (1984) – David Lynch

Nem, nem neveznénk különösebben jó filmnek David Lynch Dűnéjét, azonban két érv mégis amellett szól, hogy megérdemelje a „király” jelzőt. Egyrészt tényleg olyan rossz, hogy az már jó: tele van olyan debil, érthetetlen, túltolt jelenetekkel és nevetséges alakításokkal, mint a tetőtől talpig beolajozott Sting, a teljesen fékevesztett Kenneth McMillan a Báró szerepében, az effektek borzalmasak, a hangalámondások gagyik, a sztori érthetetlen. (Na jó, azért egy-két épeszű kreatív döntés is akadt, mint például Brian Eno leszerződtetése, vagy a navigátorok eszméletlen dizájnja.)

Másrészt. Igazi kuriózum látni, hogy az általában sziklaszilárd, magabiztos művészi vízióval rendelkező David Lynch azt se tudja, mi a francot csinál. A legendás rendező haláláig nem szívesen nyilatkozott a Dűnéről, annyit azonban mindig is tudni lehetett, hogy a háta közepére se kívánja a filmet. Pedig igazából szükségszerű volt, hogy legyen valami ilyesmi is a karrierjében. Tehetséges, feltörekvő, Az elefántember miatt már Oscar-jelölt rendezőként elkerülhetetlennek tűnt, hogy egy nagy stúdiófilmet is rábízzanak, őt ismerve pedig az is, hogy a saját stílusában próbálja megoldani a tömegszórakoztatást. Hát ja, szar lett. De mennyire izgalmasan szar!

3. Hook (1991) – Steven Spielberg

A Pán Péter sztoriját továbbgondoló Hook többé-kevésbé generációs klasszikussá érett az évek alatt: annak ellenére szerzett komoly rajongótábort, hogy a kritikai fogadtatása nem volt túl lelkes. A mozipénztáraknál 300 millió dollárt szedett össze 70 milliós költségvetése ellenében, szóval kudarcnak semmiképp sem lehet nevezni.

Akkor miért mondta azt Spielberg 2021-ben, hogy „még mindig nem szeretem ezt a filmet”? A rendező nem érezte teljesen nyeregben magát a forgatáson, amely – szerinte az ő lassúsága miatt – az eredetileg tervezett 76 nap helyett 116-ig tartott. Spielbergnek „nem volt bizalmam a projektben”, és úgy érezte, hogy a bevezető jeleneteken és az epilóguson kívül nem is áll össze a dolog a fejében.

A helyzetet rontotta, hogy Spielberg és Julia Roberts kapcsolata nem alakult túl jól a forgatáson. A rendező szerint pont rossz időben dolgoztak együtt, Roberts pedig sértőnek találta Spielberg hozzászólásait, illetve úgy érezte, hogy a rendező nem állt ki mellette úgy, ahogy arra szükség lett volna a közös munka során. Talán a szerencse is közrejátszott abban, hogy a végeredmény mégsem lett csapnivaló.

4. Alien 3 (1992) – David Fincher

David Fincher még kezdő rendezőként, csupán egy adag videoklippel a háta mögött kapta meg azt az áldatlan feladatot, hogy hozza össze az Alien 3-at. A film produkciója hírhedten hányadtatott volt: szinte megszámlálni sem lehet, hogy hány különböző forgatókönyv készült hány különböző koncepcióval, mennyi ötlet lett az utolsó pillanatban elvetve, és általában mekkora káosz uralkodott a kreatív főnökök fejében. (Fun fact: a filmhez még a legendás sci-fi-író, William Gibson is készített egy forgatókönyvet, amelyet szintén kukázott a stúdió a forgatás előtt. Viszont később regény és képregény formájában is megjelent, nagyon érdemes elolvasni.)

Fincher meglehetősen utálta a forgatás alatt is folytatódó kavarást, amelyet még olyan sajnálatos körülmények is súlyosbítottak, mint Jordan Cronenweth operatőr előrehaladott Parkinson-kórja. (A hülyeségcunamiban persze a rendező sem volt ártatlan: egy ponton amellett kardoskodott, hogy egy agár játssza a xenomorph-ot.) Fincher végül annyira megsértődött azon, hogy a 20th Century Fox szétbarmolta a vízióját a filmről, hogy később még a rendezői változat elkészítésében sem volt hajlandó segédkezni, amit így végül nem is rendezői változatként, hanem „összeszerelt változatként” jelentetett meg a stúdió.

És ami végül egy izgalmas, fenyegető, egészen hatásos űrhorror lett, annak ellenére, hogy az első két részhez nem ért fel.

5. Mimic - A júdás faj (1997) – Guillermo del Toro

Miért határolódott el Guillermo del Toro 1997-es, teljesen vállalható szörnyfilmjétől? A válasz két szóban összefoglalva a következő: Harvey Weinstein. A producer a közös munka során folyamatosan veszekedett a rendezővel: először nem találta elég félelmetesnek a bogaras horrort, aztán üvöltözve rontott be a forgatásra, hogy kioktassa Del Torót arról, hogyan végezze a munkáját. Egy ponton ki is akarta rúgni, ám a film sztárja, Mira Sorvino kiállt a mexikói rendező mellett, mire Weinstein meghátrált. (Később kiderült: a producer amúgy Sorvinót is zaklatta szexuálisan, illetve megpróbálta földbe állítani a karrierjét azzal, hogy „feketelistára” tette őt Hollywoodban.)

B. J. Rack társproducer később azt mondta: Weinstein miatt olyan volt a forgatás, „mintha hadifoglyok lettünk volna egy katonai táborban”. Del Toro pedig így nyilatkozott 2018-ban: „Az egyetlen alkalom a karrierem során, amikor pocsék magatartást tapasztaltam, és ami életem egyik legrosszabb élménye volt, 1997-ben történt, amikor a Mimicet készítettem a Miramaxnak. Egy szörnyű, szörnyű, szörnyű, szörnyű élmény volt”.

Végül viszont mégis győzőtt az igazság: miután elhatárolódott a moziváltozattól, Del Toro 2011-ben végre összevághatta a Mimic rendezői verzióját, amely sokkal közelebb állt eredeti elképzeléseihez. Azt meg mind tudjuk, hogyan végezte Weinstein. 

6. Amerikai História X (1998) – Tony Kaye

Az elsőfilmes Tony Kaye számára azért volt iszonyatosan negatív élmény az Amerikai História X, mert az utómunkák során élesen szembekerült a produkció másik nagy egójával, a főszerepet játszó Edward Nortonnal. A konfliktusnak a gyártó New Line Cinema adott teret: holott Kaye határidőn és a tervezett költségvetésen belül elkészített egy fogyasztható, 95 perces verziót a filmből, amely a tesztvetítéseken is pozitív fogadtatásra talált, még több vágást követeltek. Ebbe a feladatba pedig egyre inkább belefolyt Norton is. Kaye-t annyira felidegesítette a közös munka, hogy egy ponton ököllel ütötte a falat: össze is kellett varrni utána a kezét. 

A stúdió pedig Norton pártjára állt, mivel Kaye tényleg az őrület jeleit kezdte produkálni: 100 ezer dollárt költött arra, hogy kriptikus hirdetésekben szidja Nortont és a New Line-t, egy munkaértekezletre pedig egy pap, egy rabbi, és egy buddhista szerzetes társaságában állított be, hogy meggyőzze igazáról a producereket. 

Kaye őrjöngésének az lett a következménye, hogy majdnem egy évtizeden keresztül senki sem akart vele dolgozni Hollywoodban, az Amerikai História X moziváltozata pedig 24 perccel hosszabb lett az általa elképzeltnél – gyakorlatilag semmi beleszólása nem volt a végeredménybe. Később viszont vállalta a felelősséget a hülyeségéért: belátta, hogy „az egóm problémákat okozott. Teljes egészében az én hibám volt. Amikor tudok, bocsánatot is kérek miatta.”

7. Bosszúállók: Ultron kora (2015) – Joss Whedon

Joss Whedon fontos szereplő volt a Marvel-univerzum korai sikerében, hiszen az ő irányítása alatt készült el az első Bosszúállók, amely véglegesen megkerülhetetlen erővé tette a szuperhősvilágot Hollywoodban. Vissza is hívták őt a folytatás megrendezésére, ám ez már nem ment annyira zökkenőmentesen: a Marvel és Whedon több jelenettel kapcsolatban sem értettek egyet, a konfliktus pedig mentálisan leamortizálta a rendezőt. „Ez volt a legnehezebb munka, amit valaha csináltam. És ha valami ilyen nehézzé válik, akkor már elveszettnek is érzed magad” - mondta.

Whedon végül egy három és fél óra hosszú filmet tett le az asztalra, amelyet Kevin Feige producer „segített” neki lefaragni 141 percre. Egy 2015-ös interjúban Whedon arról beszélt, hogy még nem is bírta végignézni a végső verziót: „megpróbáltam, de borzasztó érzés volt”. A teljesen kiégett, és később zaklatási botrányba is keveredő rendezőt nem hívta vissza ezután a stúdió, viszont pár évvel később már kevésbé drasztikus hangnemben beszélt az Ultron koráról. Ami amúgy tényleg nem lett egy rossz film.